BALLADA: népballada és műballada - fő jellemvonása a sűrített cselekmény, amely szaggatott, izgatóan homályos jelleget ad neki; alapvetően epikus szerkezetű, drámai párbeszédek és lírai monológok épülnek bele - uralkodó esztétikai minősége a tragikum.

 

A ballada divatja a XVIII. század végén virágzott, pedig a legősibbnek látszó kifejezésmódok egyike. Goethe szerint a ballada az az „őstojás, melyből a költészet madara kikelt”. Állítását arra alapozza, hogy a balladában a költészet három alapeleme: a lírai, a drámai és az elbeszélő még nem vált szét, ez lenne tehát az a természetforma, mely eredeti valójában mutatja fel a poézis irányainak egységét. A költészet újkori világirodalmának születésekor a ballada lett az első nagy közös műfaj: felfedezése érzékeltette először, hogy az európai irodalom bizonyos közös népi kultúrával, tematikai és formai örökség-elemekkel rendelkezik. Az olasz ballata, a kelta gwaelawd, a spanyol romances, az orosz bilina, az ukrán duma elszigetelt népközösségek zárt forrásvidékeiről származtak. A népballadákat a történelemtől megkímélt helyek őrizték meg: Skócia, Dánia, Izland, Bretagne, Erdély - érintetlen szigetek voltak, ősi, primitív létformák maradványai. S mégis: számos egyezés, vándormotívum, gyakran azonos formai sajátosságok egy eltűnt egység, egy közös népkultúra emlékét sejtetik, ha nem is a tudomány de a költői fantázia számára.

A ballada gyűjtőfogalom, két faja létezik. Az egyik a mediterrán népeké: a másik az északiaké. Az előbbihez az olasz, francia és spanyol balladák tartoznak: eredetileg tánccal kísért dallamot és szöveget jelöltek. Erre utal maga a szó is mely táncot jelent. A másik forma inkább az epikus népdalokkal tart rokonságot; a kelta bárd, a skót skop és az angol minstrel tartozik ide. Ez utóbbi balladatípus refrén nélküli, recitatív jellegű és láthatóan megőrizte krónikás - elbeszélő jellegét. A másik típus a XVIII. század óta ismeretes Provencban, Spanyolországban és határesetet képvisel a nép- és műköltészet között, mivel feljegyzői, rögzítői a trubadúrok. Formája pedig gyakorta a szonett és a madrigál. Spanyolországban az ilyen epikus dalt románcnak nevezték. Sokban hasonlítanak, az angolszász balladákra de kevésbé mitikusak, sejtelmesek és homályosak, mint skót vagy kelta testvéreik. Kedvelt hőse a románcoknak a Corneillei drámából ismert Cid, vagyis a XI. század mórok ellen csatázó spanyol vitéze, Rodrigo Diaz de Bivar - ezeket a dalokat már a XV. században összegyűjtötték s a kötetet nevezték romancerónak.