Magyarország Európa szívében, a Kárpátok hegylánca, az Alpok és a délszláv hegyek övezte Kárpát-medencében fekszik. A vidék a civilizáció hajnalától fogva emberlakta hely és kultúrák keveredésének színtere. A Kr. e. I. évezred folyamán iráni eredetű lovas népek - szkíták - és többé-kevésbé megtelepedett életmódot folytató indoeurópai (kelta, illír, trák) törzsek váltották itt egymást.
A római birodalom terjeszkedésének utolsó időszakában a Kárpát-medence egy időre a mediterrán, görög-római civilizáció körébe tartozott - városi központok, kövezett utak, írott források megjelenése kísérte e folyamatot, melynek a népvándorlás vetett véget.
A vidéken germán és keletről támadó nomád török népek (hun és avar) jelentek meg. Velük szemben Róma a III. század elejétől fokozatosan defenzívába szorult majd 430 körül a hunok ostromainak engedve végképp feladta kárpát-medencei provinciáját, Pannóniát.
A híres hun király, Attila innen, a Tisza folyó mellől irányította hatalmas, de rövid életű birodalmát. Halála után a hun birodalom szétesett és a területen ismét germán törzsek osztoztak. Hegemóniájukat hamarosan az avarok érkezése törte meg. A VI. század végére létrejött birodalmukat Nagy Károly hadjáratai (790-es évek), és a dunai bolgárok támadásai semmisítették meg.
Dunántúlon a hanyatló frank birodalom keleti tartománya; az Alföldön és Erdélyben bolgár uralom; északon, a morvák törzsszövetsége, majd állama - ez volt a status quo a Kárpát-medencében a magyarság megjelenésekor.
A magyarok megtelepedése és Szent István uralkodása (896-1038)
A magyarok évezredekre visszanyúló eredete a tudomány által nem teljesen tisztázott. Az egyik álláspont, amely szerint őshazájuk az Ura-hegység ázsiai oldalán volt, és elődeik az uráli népek finn-ugor családjához tartoztak, a nyelvtudomány eszközeivel igazolható. Északnyugati rokonaiktól korán elválhattak, és a Kr. e. I. évezred első felében már az Uráltól délnyugatra találjuk őket, ahol a Volga mentén elterülő tágas "magyar őshazában" (Magna Hungária, Baskíria) legeltették állataikat. Egy újabb évezred múltán csatlakoztak a népvándorlás mozgásaihoz, és a Fekete-tengerbe ömlő folyók közötti sztyeppékre (Levédiába, majd Etelközbe) vonultak. Valószínűleg már korábban is érintkezésbe kerültek török népekkel, de a régészet a török (onogur - innen a "hungar" név) elemeket csak ezeken a vidékeken tudja felmutatni.
Tudósok egy csoportja szerint a népvándorlás meg-megújuló áramaival már a VII. században kerültek magyarok a Kárpát-medencébe, annyi azonban bizonyos, hogy a 800-as évek közepétől már jól ismerték azt, mivel harcosaik hol a frankok, hol a morvák szövetségeseiként részt vettek a területért folyó küzdelmekben. Ezek során nem csak a Kárpát-medence kedvező természeti adottságait ismerhették meg, de szövetségeseik gyengéit, és a területen kialakult hatalmi vákuumot is, ami mind közrejátszhatott abban, hogy 895-ben, a török besenyők támadása elől biztonságot és új hazát keresve, most már asszonyaikkal, gyermekeikkel és állataikkal együtt a Kárpát-medence felé vették útjukat.
A legenda szerint a nagy vállalkozás, az új haza elfoglalása előtt a hét magyar törzs vezérei keleti szokás szerint "vérszerződéssel" pecsételték meg szövetségüket és Árpád személyében fejedelmet választottak maguk közül, aki aztán sikeresen hajtotta végre az óriási feladatot, az akkor kb. félmilliós magyarság szervezett és - a régészeti leletek tanúsága szerint - viszonylag kevés áldozatot követelő áttelepítését a Kárpát-medencébe.
A honfoglaló magyarok új szálláshelyükön folytatták a legeltetést földműveléssel kiegészítő életmódjukat, harcosaik azonban - a normannokhoz és vikingekhez hasonlóan - még évtizedeken át zsákmányoló és sarcoló portyákkal zaklatták Európa népeit, míg Ottó német király az augsburgi csatában (955) vereséget mért rájuk.
Árpád leszármazottai felismerték, hogy megmaradásuk feltétele a megtelepedett életforma európai mintájának átvétele. Ez elsősorban a kereszténység felvételét és az államszervezet kiépítését jelentette. Árpád dédunokája, Géza (mh. 997) maga is megkeresztelkedett, de a krónikák szerint tovább áldozott pogány isteneinek, fiából, a későbbi Szent Istvánból azonban igazi keresztény uralkodót nevelt. Korának kiemelkedő német hittérítőit hívta mellé tanítókul, német lovagokkal népesítette be udvarát, és a bajor király nővérét Gizellát kérte számára feleségül.
Célját elérte, fia I. István király (997-1038) tovább vitte apja politikáját, és a Kárpát-medencében erős, nyugat-európai típusú keresztény államot szervezett. A kereszténység tanainak tiszteletét az állam minden alattvalójára nézve kötelezővé tette. Kiépítette az egész országot behálózó egyházszervezetet, templomépítésre kötelezve és egyházmegyékbe szervezve a településeket. Szerzeteseket telepített be, akik az új hit terjesztésén kívül kertészetre, szőlészetre, és különböző ipari tevékenységekre tanították az ország lakóit. Ők alapozták meg és terjesztették el az írásbeliséget is, ami lehetővé teszi a kornak megfelelő törvénykezési és igazgatási rendszer kialakítását.
Szent István
1000-ben István királlyá koronáztatja magát. A szertartáshoz a római pápától kér koronát, ezzel is hangsúlyozva elkötelezettségét a nyugati típusú kereszténység mellett. Az új vallásnak és berendezkedésnek ellenálló törzsfőket sorban legyőzi, elveszi birtokaikat és helyükön a király irányítása alatt álló vármegyéket hoz létre. Ezek, - természetesen számtalan változáson átmenve - a mai napig is az ország közigazgatási rendszerének alapját képezik.
István király Árpád-házi utódainak kora (1038-1301)
István utódai közül I. (Szent)László (1077-1096) és I. Kálmán (1096-1116) szigorú törvényekkel szorították rá népüket a királyi tekintély, a tulajdonviszonyok és a keresztény értékek további tiszteletére.
I. László
László I.(Könyves) Kálmán
Magyarország a XI. század végére közép-európai hatalommá emelkedve keleten és délen hódítóként lépett fel. A mai Galícia és Ukrajna területére vezetett hadjáratok nem jártak ugyan sikerrel, de Horvátország 1091-ben elismerte az Árpád-ház fennhatóságát.
A gyengébb, erélytelenebb uralkodók idején megindult a központi királyi hatalom alapjának, a királyi földbirtokoknak eladományozása, ami - ugyancsak a nyugat-európai fejlődési modellnek megfelelően - egyre strukturáltabb, több rétegű feudális társadalom kialakulását eredményezte. Ez hamarosan szükségessé tette valamiféle alkotmányosság bevezetését, melynek egyik középkori alapdokumentuma, a II. Endre (András) által kibocsátott un. Aranybulla (1222), melyet a történészek joggal állítanak párhuzamba az 1215-ben kibocsátott angol Magna Chartával. Ez az oklevél a nemesség különböző rétegeit - a bárókat és a köznemeseket - egyaránt a királyság kiváltságos csoportjaiként határozta meg, akiknek jogukban áll ellenszegülni a királynak és akiket, ígéretének megfelelően, a király évente rendi országgyűlésekre hív össze.
II.Endre
A viszonylag nyugodt fejlődést 1241-42-ben a tatár (mongol) hadak drámai betörése és kegyetlen dúlása szakította meg, amely végigsöpört az egész országon, mindent felperzselve, a királyt és udvarát egészen az Adriai tengerig üldözve. A tatár-dúlás során egyetlen év alatt az ország lakosságának egyharmada vesztette életét. IV. Bélát (1235-1270) joggal hívják a "második honalapítónak", hisz a felperzselt országot gyakorlatilag újra fel kellett építenie. Kővárak létesítésével erős védelmi rendszert teremtett, a lakatlan pusztákká vált területekre telepeseket hívott és türelmes és szívós politikájával újjászervezte az ország életét.
IV. Béla
Halála után a megerősödött nemesség mind sikeresebben aknázta ki új pozícióit, s a tartományurak önállósulási törekvései már-már kikezdték István király államának egységét. A helyzetet tovább súlyosbította az a majd két évtizeden át a magyar koronáért folytatott harc, amely az Árpád-ház kihalását követte.
A középkori magyar állam virágzása (1301-1490)
1301-ben kihalt az Árpád-ház. Az európai dinasztiák vetélkedéséből a nápolyi-francia Anjou-ház került ki győztesen, s szerezte meg a magyar koronát. A két Anjou-házi magyar király, I. Károly (Róbert) (1307-1342) és (Nagy) Lajos (1342-1382) uralkodása idején Magyarország ismét virágzásnak indult. I. Károlynak jó adópolitikával, pénzreformmal, és a gazdag magyarországi bányák hatékonyabb kiaknázásával sikerült hatalmát megszilárdítania. 1335-ben meghívta Cseh- és Lengyelország királyait és az un. "visegrádi királytalálkozón" politikai és kereskedelmi együttműködést kezdeményezve létrehozta az első közép-európai szövetséget.
Lajos
I.Károly Róbert
A második Anjou-király uralma főként hódító politikája miatt emlékezetes, ami tükrözi az ország jelentős megerősödését. A "lovagkirály" háborúinak eredményeként az ország déli határai elérték Bulgáriát, az új román fejedelemségek (Moldva és Havasalföld) hűbéresküt tettek, s Velence átengedte Dalmáciát. Magyarország közép-európai nagyhatalommá vált és ezt a státuszát 1490-ig, Mátyás király haláláig meg tudta őrizni. A kulturális fellendülés, az első magyar egyetemalapítás (Pécs, 1372) is arról tanúskodik, hogy Nyugat-Európa válságának idején az Anjouk Magyarországa virágzott.
Lajos király fiú utód nélkül halt meg, s az ország csak évekig tartó anarchia után került ismét szilárd uralom alá veje, Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) trónralépése nyomán, akit nem önzetlenül segített örökségéhez az egyik bárói liga: Zsigmondnak a főurak támogatásáért a királyi birtokok tetemes részével kellett fizetnie, a központi kormányzat tekintélyének helyreállítása pedig évtizedes munkájába került. Uralmának konszolidációját elsősorban nemzetközi tekintélye alapozta meg. 1410-ben a Német-római Birodalom császárának választják. Sokat tett a birodalom békéjének és egységének helyreállításáért, tehetetlennek bizonyult azonban a török veszéllyel szemben, amely az elkövetkező három évszázad magyar történelmét egyre markánsabban meghatározta.
Luxemburgi Zsigmond
A Balkán felől támadó oszmán török csapatok a Márvány-tengeren átkelve 1354-ben léptek európai földre, s néhány évtized alatt leigázták Szerbiát, Boszniát, Albániát, a román fejedelemségeket, és feltartóztathatatlanul nyomultak Európa belsejébe. A félelmetes hódítóktól Zsigmond keresztes serege is vereséget szenvedett az 1396-os nikápolyi csatában. A törökök immár közvetlenül Magyarországot fenyegették.
Az ország leigázását Hunyadi János a legendás hadvezér akadályozta meg. Az erdélyi kisnemesi családból származó Hunyadi János kiemelkedő hadvezéri képességeinek köszönhetően élete végére az ország egyik leghatalmasabb főura lett. Katonai sikerei fejében kapott birtokainak jövedelméből hadsereget szervezett, amelyben együtt harcoltak a Balkán török által fenyegetett valamennyi népének katonái. 1456-ban Nándorfehérvárért (Belgrád) vívott csatájának kimenetelét egész Európa feszülten figyelte és győzelmének híre nyomán hálaadó ünnepségeket tartottak szerte a kontinensen. Győzelmes hadjárataival, amelyeket "törökverő" Hunyadi János majd húsz éven át vezetett, egy évszázaddal odázta el az Oszmán Birodalom további terjeszkedését.
A legendás hadvezér diadala csúcsán, a nándorfehérvári győzelem után halt meg a táborában kitört pestis járványban. A család azonban még egy kiemelkedő tehetséget adott a magyar történelemnek, fiát Hunyadi (Corvin) Mátyást, akit tizen-évesen, apja tekintélyének köszönhetően választottak királlyá 1458-ban, és aki a középkori Magyarország egyik legnagyobb uralkodója lett.
Hunyadi (Corvin) Mátyás
Mátyás király erős központosított monarchiát hozott létre szilárd bevételekkel, személyes felügyelete alatt álló, képzett hivatalnoki karral, erős megbízható zsoldos sereggel ("fekete sereg"), amelynek élén meghódította Morvaországot, Sziléziát, sőt Béccsel együtt Ausztria jelentős részét. A népmesék "igazságos Mátyása" a korabeli Európa egyik legpazarabb reneszánsz udvarát tartotta fenn Budán és a gyönyörű fekvésű, Duna melletti Visegrádon. Könyvtára (a "Corvinák") az akkori Európa egyik legjelentősebb gyűjteménye volt, művészeket, tudósokat látott vendégül. A török ellen jelentős támadó hadjáratokat nem vezetett, csupán az apja által elért status quot akarta biztosítani az ország déli határán. Figyelme inkább nyugat és észak felé irányult: dinasztikus törekvéseinek célja egy erős "dunai birodalom" létrehozása volt, amely megfelelő ellenerőt képviselhetett volna az Oszmán Birodalommal szemben.
A középkori magyar állam hanyatlása és a török hódítás (1490-1526)
Mátyás hirtelen, törvényes utód nélkül halt meg 1490-ben. Az őt követő, Jagelló-házi erélytelen uralkodók állandó engedményekkel vásárolták meg a mind gátlástalanabb főurak jóindulatát. Magyarország nemzetközi szerepe rohamosan csökkent, politikai szilárdsága megrendült, a társadalmi haladás megrekedt. Mátyás hódításai - Morvaország, Szilézia, Ausztria egy része - elvesztek.
Az feudális anarchia állandó belháborúi és törvénytelenségei elviselhetetlen terheket róttak az ország parasztságára. Elkeseredettségük 1514-ben parasztháborúhoz vezetett, amely a huszita felkelésektől az 1525. évi német parasztháborúkig ívelő kelet-közép-európai megmozdulások sorába illeszkedik. A Dózsa György vezette felkelést a főurak leverték és kegyetlenül megtoroltak. Az ország a teljes megosztottság és meghasonlás állapotában volt, amikor az Oszmán Birodalom hatalmának csúcsára érkezve új hadjáratra készült Európa ellen, és az ország déli határain állt.
A rettegett esemény 1526-ban, a mohácsi csatában következett be. A 70-80.000 főnyi török sereg, amelyet személyesen I. (Nagy) Szulejmán (1520-1566) vezetett, augusztus 29-én érkezett az ütközet színhelyére. A magyar sereg hiába kezdeményezett a háromszoros túlerővel szemben: másfél óra leforgása alatt odaveszett a gyalogság és a magyar vezető réteg színe-virága. A magyar király, II. Lajos (1516-1526) menekülés közben egy megáradt patakba fulladt. A szultán két hét múlva bevonult Budára, az ország fővárosába.
II. Lajos
A három részre szakadt ország (1526-1686)
Az ország a vesztett mohácsi csata után három részre szakadt: középső részét, az un. hódoltságot ék alakban a török szállta meg nyugati és északi megyéit az un. királyi Magyarországot a magyar trónra került Habsburg Ferdinánd kormányozta a Tisza folyótól keletre pedig gyakorlatilag egy új állam jött létre, az Erdélyi Fejedelemség.
Mivel a török hódítás az ország közepén állapodott meg, Magyarország gyakorlatilag két kultúra, az európai keresztény és a török muzulmán ütközőzónájává vált. A megszállt középső országrész határai állandóan mozogtak, mert a harcok egy-egy vár meghódításáért, vagy visszafoglalásáért kisebb-nagyobb megszakításokkal 150 éven keresztül folytak. A háborúk irtózatos pusztítást végeztek a kulturális örökségben, a gazdaságban, és az emberi életben egyaránt. Nem csak magyar katonák generációi pusztultak el, de a törökök jelentős népességet hajtottak el rabszolgaként is az országból. A korábban leggazdagabb területeken, (a mai Vajdaságban és az ország közepén) szinte egyetlen kő- vagy téglaépület sem maradt fenn. A módszeres pusztítás megváltoztatta a középkori településszerkezetet, s átalakította a népesség etnikai összetételét. Mátyás király Magyarországát még 4 millióan lakták - akár a korabeli Angliát. A következő két évszázadban Európa népessége megkétszereződött, ám Magyarországon a XVII. század végén már csak 3 millióan éltek. A legviszontagságosabb sorsú középső területek pusztuló magyar lakosságához ekkor vegyültek nagy számban a török elől menekülő balkáni népcsoportok, majd a török kiűzését követően behúzódó szlovákok, s a későbbi telepítési akciók eredményeként érkező németek, szerbek, románok.
Az un. királyi Magyarország főurai a tragikus mohácsi csata során megüresedett trónra Habsburg Ferdinándot választották, elismerve annak örökösödési igényeit. Döntésüket jelentős mértékben befolyásolta az a felismerés, hogy a török világbirodalommal szemben támogatásra van szükségük, amit az európai nagyhatalmi politikában egyre jelentősebb szerepet játszó Habsburg-dinasztiától reméltek megszerezni. Számításuk helyes volt, hiszen a szomszédos, a töröktől szintén fenyegetett Habsburg Birodalom érdekelt volt Magyarország felszabadításában, ezért a királyi kincstár - a Habsburg Birodalom más tartományaiból befolyt pénzeiből - folyamatosan óriási összegeket fordított a királyi Magyarország területén elhelyezkedő, mintegy 100 vár karbantartására és védőinek ellátására. Ugyanakkor a magyarok sokszor hiába várták a megígért császári segítséget véres csatáikhoz, hiszen az elsősorban nem a magyar, hanem a Habsburg-dinasztia nagyhatalmi érdekei szerint érkezett a magyar földre.
I.(Habsburg)Ferdinánd
A király és népe közötti békés viszony kialakulását megkönnyítette az is, hogy a Habsburgok a törökkel szemben maguk is rászorultak a magyarokra és ezért tiszteletben tartották a magyar alkotmányt. A magyar intézményrendszer csaknem teljes egészében érintetlen maradt az országgyűléstől a vármegyékig. Az országos főméltóságokat magyar főurak töltötték be, akik váraikban gyakran szinte fejedelmi udvartartást vittek. A távoli, Bécsben székelő királyi hivatalok a belügyekbe alig szóltak bele, a magyar urak irányíthatták azt hagyományaiknak megfelelően.
Erdély, a három részre szakadt ország keleti fele, a Bécs irányába nyomuló törökök számára abba a zónába esett, amelyben megelégedtek az adóztatással és a közvetett ellenőrzéssel. Így Magyarország keleti részéből létrejöhetett a külügyeiben ugyan a szultántól függő, de a belügyeit önállóan intéző Erdélyi Fejedelemség, amely lassan annyira megerősödött, hogy néhány kiemelkedő tehetségű fejedelme inkább tűnik szuverén európai uralkodónak, mint a szultán helytartójának.
Az Erdélyi Fejedelemség a két nagyhatalom, a Habsburg és az Oszmán Birodalmak közötti egyensúlyozásra kényszerült. A túlélés pillanatnyi parancsának, de időnként bizonyára önös érdekeiknek is engedelmeskedve, Erdély urai gyakran váltogatták szövetségeseiket kiemelkedő vezetőinek, Báthori Istvánnak, Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek politikáját azonban mindvégig az a cél vezette, hogy az ország nyugati és keleti részének összefogásával a törököt kiűzzék és újra egyesítsék az országot - ellenállva később a túlzott Habsburg befolyásnak is.
A részekre szakadás és a török hódítás átalakította az ország gazdasági és társadalmi szerkezetét. Az állandó harcok közepette a rideg szarvasmarha tenyésztés vált szinte az egyetlen nyereséggel folytatható tevékenységgé, mivel a marhákat - szükség esetén - lábon lehetett tovább menekíteni és tartásukhoz csupán bőséges legelő területre, üres pusztaságra volt szükség, amiben, hála az állandó harcoknak, nem volt hiány. Az 1580-as években Magyarország volt a világ legnagyobb húsexportőre. Hosszútávon azonban a sikeres marhaexportnak a gazdaság szerkezetére nézve káros hatásai voltak, mivel konzerválta a magyar gazdasági szerkezetre már korábban is jellemző féloldalas, az ipar elmaradását jelentő, fejlődést.
A nemesség és a gazdagabb polgárság Erdélybe vagy a királyi Magyarország területére menekült, és a felperzselt területek parasztjai katonának álltak a keresztény kézen maradt várakban. Az egész korra és annak minden rétegére jellemző a harcokhoz, a meneküléshez és a kereskedelemhez kapcsolódó állandó helyváltoztatás, ami az ország lakosságában fenntartotta az országegység tudatát és a törökkel szembeni ellenállás intenzitását.
Feltehetően a mindennél fontosabbnak ítélt török ellenes egység gondolatának köszönhető, hogy a reformáció és ellenreformáció felekezeti harcai, amelyek Nyugat-Európa országaiban annyi áldozatot követeltek, Magyarországon békés eszközökkel zajlottak annak ellenére, hogy az új eszmék a társadalom minden rétegét megmozgatták. A hitviták pusztítás helyett inkább óriási lendületet adtak a magyar kultúra és a magyar nyelvű írásbeliség fejlődésének. 1571-ben, minden európai országot megelőzve, az erdélyi országgyűlés törvényben mondta ki a katolikus, református (kálvinista), evangélikus (lutheránus) és unitárius vallások szabad gyakorlásának jogát.
Már az 1600-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az Oszmán Birodalom nem képes tovább növelni európai területeit, de a század végén még mindig olyan erőt képviselt, hogy kiűzésére Magyarországról csak európai összefogással kerülhetett sor. Az eseményeket a török sikertelen 1683. évi Bécs elleni támadása gyorsította fel. Ezt követően XI. Ince pápa kezdeményezésére a Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence létrehozta a Szent Szövetséget, amely - további tagokkal kiegészülve - 1686-ban felszabadította Budát a 145 éves török uralom alól. A szövetséges hadak ez után már nem álltak meg. A legnagyobb európai hadvezérek, Károly, lotaringiai herceg, Miksa Emánuel, bajor választófejedelem, és Savoyai Jenő herceg vezetésével a század végére egész Magyarország területét megtisztították a töröktől.
A tény, hogy a törökök végső kiűzésében a döntő szerepet már a császári seregek játszották, felerősítette a bécsi udvar már hosszabb ideje megmutatkozó abszolutisztikus törekvéseit. A diadalmas császár a felszabadított országrészeket meghódított tartományként kezelte. Az országgyűléstől kicsikarta, hogy a magyarok lemondjanak az Aranybulla óta garantált jogaikról: a szabad királyválasztás és a királlyal szembeni ellenállás jogairól. A visszahódított országrészeket, a régi birtokosok jogait mellőzve saját hívei között osztotta szét, és a pusztasággá vált országgal hadiadók formájában utólag fizettette meg a felszabadítás költségeit.
Magyarország és a Habsburg-dinasztia (1686-1790)
A Habsburgok erősödésével párhuzamosan a magyarok már a 17. században mindinkább arra kényszerültek, hogy érdekeiket ne csak a törökkel, de a Habsburgokkal szemben is védelmezzék. A török kiűzését követő császári önkény azonban minden korábbinál nagyobb ellenállást váltott ki, és 1703-ban nyolc évig tartó szabadságharchoz vezetett. A mozgalom vezére II. Rákóczi Ferenc - erdélyi fejedelmek sarja - társadalmi reformmal és toleráns valláspolitikával próbálta harcképessé tenni a kivérzett országot. Kezdeti sikerei után elbukott, és híveivel száműzetésbe kényszerült, de a hosszú szabadságharc a Habsburgok számára is világossá tette: a monolitikus hatalomgyakorlás ugyanolyan kilátástalan törekvés, mint a magyarok számára a teljes önállóság. Az 1714-15-ös törvények biztosították Magyarország alkotmányos önállóságát és a nemesség régi kiváltságait.
Az elkövetkező évtizedek viszonylagos nyugalma, technikai fejlődése, és agrárkonjunktúrája elég volt a magyar vezetőréteg olyan fokú elégedettségéhez, hogy a Habsburg-birodalom védelmére keljen, amikor a Mária Terézia (1740-1780) segítségre szorult az osztrák örökösödési háborúban.
Mária Terézia és fia, II. József (1780-1790) az európai felvilágosult abszolutizmus legmarkánsabb képviselői közé tartoztak. Szakszerűbb közigazgatással, a tudományos fejlődésre is támaszkodó gazdaságpolitikával, humánusabb társadalompolitikával - s II. József esetében antiklerikális intézkedésekkel - kívánták a birodalmat modernizálni és megerősíteni. E megfontolások jegyében Mária Terézia az 1760-as évektől mellőzte a magyar országgyűlést, rendeleti úton bocsátva ki gazdaság- és társadalompolitikai reformjait - például a jobbágyterhek szabályozásáról és a közoktatásról. A radikálisabb II. József a szerzetesrendek feloszlatásával, a cenzúra egyházi felügyelet alóli kivonásával kezdte uralkodását, híres türelmi rendelete pedig lehetővé tette, hogy ne csak római katolikusok viseljenek hivatalt. Ezek az intézkedései kiváltották a katolikus hierarchia, adóreform-tervei pedig az ősi jogaik csorbítását sérelmező magyar nemesség ellenállását; az alkotmány mellőzésében, a centralista közigazgatási rendszer és a német, mint hivatalos nyelvnek egységes bevezetésében tanúsított merevsége pedig eredeti híveit, a magyar reformereket is elfordította tőle.
Mária Terézia
II.József
A bázisát vesztett császár halálos ágyán visszavonta reformjai többségét. Egykori tábora, a felvilágosult nemesség az újból összehívott országgyűlés bizottságaiban megkísérelte programjából átültetni azt, amit az éledő modern nemzeti tudattal össze tudott egyeztetni. A radikalizálódó francia forradalom által meghatározott légkörben azonban a Habsburg-dinasztia feladta modernizálási törekvéseit, s pozícióőrzésre rendezkedett be.
Polgárosodás, reform és forradalom (1790-1849)
Függetlenség és modernizáció -- a kor szóhasználatával "haza és haladás" -- dilemmáit minden korábbinál égetőbben vetette fel a kelet-közép-európai nemzeti ébredés kora. A 19. század küszöbét a térség más népeihez hasonlóan a magyar is társadalmi-gazdasági reformokra szoruló struktúrával lépte át. Az agrártársadalmon belül megindult fejlődés és a kormányzat konzervativizmusa közti kontraszt drámai módon hívta fel a figyelmet a piacgazdaság és a liberális alkotmányosság elveire.
Miként a felvilágosodás is elsősorban főúri kastélyokban, köznemesi kúriákban lelt otthonra Magyarországon, úgy a liberalizmus fő bázisát is a szokatlanul népes, jövedelmét polgári foglalkozásból kiegészítő, szilárd politikai öntudattal és hagyományokkal rendelkező nemesség képezte. A magyar nemesi liberalizmus legnagyobb reprezentánsa, az angol eszményeket követő gróf Széchenyi István (1791-1860) felismerte, hogy Magyarország elmaradott állapotának elsődleges oka nem a Bécsnek való alávetettség, hanem a feudális rendszer. Nagy hatású elméleti műveivel és gyakorlati modernizációs tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett az uralkodó szemléletmód átformálásában. Magánvagyonából is sokat áldozott közcélokra. Nevéhez fűződik a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása (1825), a magyarországi folyamszabályozás, gőzhajózás és vasúti közlekedés feltételeinek megteremtése, a Budát és Pesttel összekötő első állandó híd, a Lánchíd megépítésének kezdeményezése stb. Kossuth Lajos méltán nevezte "a legnagyobb magyarnak" Széchenyit, elsőszámú politikai vitapartnerét.
Széchenyi István
Kossuth Lajos, a kor másik kiemelkedő magyar politikusa Széchenyinél radikálisabb irányt képviselt, és a széles nyilvánosságra apellált. 1841-tol Pesti Hírlap címen a Habsburg-birodalom első modern politikai sajtótermékét szerkesztette. Hangoztatta, hogy a társadalmi robbanás elkerülésének egyetlen lehetséges útja a jobbágyok mielőbbi felszabadítása. 1832 és 1848 között a "reform-országgyűléseken" a Kossuth dominálta ellenzék fontos vívmányokat csikart ki, az 1847-ben formálisan is megalakult Ellenzéki Párt pedig immár nyíltan azt tűzte céljául, hogy a Bécs gyámkodásától és a feudális kötöttségektől megszabadított Magyarországon modern, felelős és képviseleti kormányzat szülessék. Ebben a szellemi pezsgésben és izgatott politikai légkörben találta az 1848-as európai forradalmi hullám Magyarországot.
Kossuth Lajos
A palermói, s kivált a párizsi forradalom híreinek hatása nyomán 1848 márciusában a pozsonyi országgyűlésen az ellenzék mind határozottabb nyomást gyakorolt az udvarra reformjavaslatai elfogadtatása érdekében. A bécsi forradalom lelkesítő híre aztán kirobbantotta az 1848. március 15-i pesti forradalmat is. Petőfi Sándor, az egyik legnagyobb magyar költő és társai, lelkes tömeg élén, a cenzúrának fittyet hányva kinyomtatták a liberális reformprogram lényegét tartalmazó 12 pontjukat. Az udvar meghátrált, s tárgyalásokat kezdett az alkotmányozásról a Kossuth vezette országgyűlési küldöttséggel.
1848-as szabadságharc
A tárgyalások eredményei, az un. "áprilisi törvények" eltörölték a nemesség évszázados adómentességét, kimondták a jobbágyság felszabadítását és a törvény előtti egyenlőséget, életbe léptették a polgári szabadságjogokat. Az addig külön törvényhozási egységként kezelt Magyarországnak és Erdélynek közös, felelős kormányt neveztek ki gróf Batthyány Lajos vezetésével, Pest-Buda székhellyel. Az országot csak az uralkodó személye fűzte a Habsburg-birodalomhoz, melynek keretén belül a lehető legteljesebb önállóságot érte el.
Mihelyt azonban 1848 szeptemberében a bécsi kormányzat az ausztriai forradalom kifulladása nyomán lélegzethez jutott, Jellasics horvát bánt mozgósítva fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. A magyarok törvényes keretek között, vértelen forradalommal kivívott alkotmányos jogaikat szabadságharc indításával kényszerültek megvédeni.
A hősies szabadságharc majd egy évig folyt változó hadiszerencsével. Sorsát végül I. Ferenc József császár és az orosz cár szövetsége pecsételte meg, amelynek nyomán, 1849 júniusában kétszázezer főnyi orosz intervenciós sereg kelt át a Kárpátokon a magyarok ellen. Az osztrák és orosz egyesített hadak túlerejének a magyar csapatok nem tudtak ellenállni. 1849. augusztus 13-án az utolsó nagyobb magyar haderő is letette a fegyvert.
Neoabszolutizmus és "boldog békeidők" (1849-1914)
A katonai vereség politikai következménye mintegy százötven ember kivégzése, ezrek börtönbe vetése és mindennemű alkotmányosság megszüntetése volt. Magyarországot beolvasztották az egységes, központosított bürokrácia által kormányzott Habsburg-birodalomba, és a társadalom elmaradott agrárjellege, hierarchikus viszonyai lényegében változatlanok maradtak. A magyar politikai elit az un. "passzív ellenállással", mindenfajta hivatalvállalás elutasításával igyekezett akadályozni az elnyomó gépezet működését.
Az 1860-as évek közepére a Habsburgok sikertelen háborúi nemzetközileg elszigetelték Ausztriát, s kimerítették kincstárát, ugyanakkor a hosszúra nyúlt passzív ellenállás már a magyar vezető rétegnek is egzisztenciális gondokat okozott. A helyzet megérett a kompromisszumra. Deák Ferenc, "a haza bölcse" kezdeményezésére megkezdődtek a kiegyezési tárgyalások. Ezek eredményeként a Habsburg Birodalom 1867-ben Ausztria és Magyarország dualista államszövetségévé alakult. Az Osztrák-Magyar Monarchia két egyenrangú része belügyeiben teljes szuverenitáshoz jutott. Parlamentjeik önállóan alkották törvényeiket, melyeket I. Ferenc József Bécsben mint császár, Budapesten mint király szentesített, s két külön kormány hajtott végre. Közös maradt a külügy a hadügy, valamint ezek pénzügyei. A kiegyezés a birodalom két domináns nemzeti csoportja, a magyarok és az osztrák-németek számára az alkotmányossághoz és az 1848-as vívmányok java részéhez való visszatérést jelentette.
A következő csaknem fél évszázad története korábban példa nélkül álló gazdasági és kulturális fellendülést és politikai stabilitást hozott Magyarországon. Közel fél évszázadon át kiszámíthatóan működött a térség első modern parlamentáris rendszere - igaz, szűk választójoggal, konzervatív keretek között, mind nehézkesebben lépést tartva a társadalmi mobilitás diktálta követelményekkel, s nem a súlyuknak megfelelően kezelve a birodalom mindkét részében a népesség felét kitevő nemzeti kisebbségek követeléseit. Az utóbbiak a rendszer merevségét látva végül annak szétfeszítésén munkálkodtak - amire hosszú távon kedvező kilátást biztosított a monarchia délszláv és román lakóira mágneses hatást gyakorló független balkáni államok létrejötte.
A századfordulón jelentkező politikai válságjelenségeket azonban még elhomályosította a fokozódó anyagi és szellemi jólét, amely azoknak is osztályrészül jutott, akik a politikai hatalom sáncain kívül rekedtek. A "boldog békeidők" Magyarországát a beinduló ipari forradalom elmaradott agrárországból viszonylag gyorsan fejlődő agrár-ipari országgá változtatta. A nemzeti jövedelem háromszorosára, a városi népesség az összlakosság 10%-áról egyharmadára növekedett és korabeli mércével mérve modern infrastruktúrával és virágzó polgári kultúrával rendelkezett. A milliós metropolisszá fejlődő Budapesten 1896-ban a honfoglalás ezredik évfordulójára rendezett kiállítás méltán állított emléket e vívmányoknak.
Háborúból háborúba (1914-1945)
A prosperitásnak az I. világháború vetett véget. A Habsburg-monarchia nemzetiségi problémája ütőkártyává vált riválisai, az antanthatalmak kezében, melyek menedéket adtak a kisebbségek emigráns nemzeti tanácsainak, s szövetségeseikként ismerték el őket. Ez 1918 őszén, a német-osztrák-magyar katonai összeomlás bekövetkeztével a történeti Magyarország területi épségének veszélybe kerülését vonta maga után: Erdélyt Románia, a Délvidéket az alakuló délszláv, a Felvidéket pedig a csehszlovák állam követelte magának.
E kritikus helyzetben 1918 októberében forradalom tört ki Budapesten. Kikiáltották a köztársaságot, melynek elnöke az antantbarát gróf Károlyi Mihály lett. A háborús vereség okozta traumát, a gazdaság szétzilálódását és az un. kisantant országok támadását azonban nem ellensúlyozhatta a megkezdett demokratikus társadalmi reform. A tömegek elégedetlenségét az orosz fogolytáborokból hazatérő, frissen képzett bolsevik agitátorok tovább szították. A lehetetlen helyzetbe került Károlyi-kormány 1919 márciusában átadta a hatalmat a bolsevik Kun Béla vezette kommunista Magyar Tanácsköztársaságnak, amely rövid három hónapos fennállása idején szociális programját államosítással és forradalmi terrorral igyekezett megvalósítani, miközben folytatta a harcot az ország területi épségéért. Bukását nem a Horthy Miklós vezetésével szerveződő ellenforradalom, hanem a cseh és román intervenció idézte elő.
A rövid román megszállás, s a vörös terrort felváltó fehér terror elmúltával megtartott választások eredményeként nemzetgyűlés ült össze, mely formálisan helyreállította a királyságot és kormányzóvá választotta Horthy Miklóst. Az új rezsim 1920 júniusában aláírta a győztes nagyhatalmak által a trianoni (Versailles) békeszerződésben diktált feltételeket, ami a történeti Magyarország széthullásának kényszerű tudomásulvételét jelentette.
Az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországa, nemzetiségi problémáival és politikai konzervativizmusával a múlté volt, de az új rend, melyet a Versailles-i békerendszer szentesített, nem oldotta meg a térség etnikai feszültségeit, miközben nehezen éledező elemekre bontott egy jól működő gazdasági és kulturális egységet, mely fontos szerepet töltött be az európai hatalmi egyensúlyban is.
A trianoni békeszerződésben a nemzeti önrendelkezés méltányos elvét egyoldalúan Magyarország rovására alkalmazták: Magyarország elvesztette régi területeinek kétharmadát, és népességének több mint a felét. Új szomszédaitól eltérően, csaknem homogén nemzetállammá vált, miközben a magyar nemzetiségű lakosság egyharmada, több mint három millió magyar került kisebbségi sorba a szomszédos utódállamokban. Mindez nemcsak az ország szétforgácsolt gazdaságának kedvezőtlen kilátásait, hanem politikai jövőjét is determinálta: a két világháború közötti időszakban egyetlen belpolitikai sikerre pályázó erő sem mondhatott le a revízió igényéről.
A parlamentarizmus lényegi elemeit őrző, ám mélyen konzervatív Horthy-rezsim reformjai keveset tettek az elmaradott társadalmi szerkezet modernizálásáért. Főként néhány kiemelkedő politikusa - Teleki Pál, Bethlen István - személyes rátermettségének köszönhetően azonban az 1920-as évek végére így is sikerült belpolitikai konszolidációt, némi gazdasági növekedést, sőt a külpolitikai elszigeteltségből való kitörést és a részleges, békés revízió halvány reményét elérnie. Az 1930-as évek küszöbén a világgazdasági válság azonban újra kényszerpályára állította Magyarországot. A recesszió bevégezte a versailles-i békerendszer által megkezdett folyamatot, a dunavölgyi gazdasági-társadalmi-kulturális egység széttördelését: a nemzeti bezárkózás ösztönzésével egyengette a politikai szélsőségek útját, s a kialakult hatalmi vákuumban megkönnyítette a térségben érdekelt nagyhatalmak behatolását. A nehézségeiért Trianont okoló, revízióra áhítozó Magyarország esetében ez a Németországhoz és Olaszországhoz fűződő szoros kapcsolatot jelentette.
Magyarország tengelyhatalmakhoz való csatlakozásának jutalma a náci agresszió megindulása után a csehszlovákiai és romániai magyar többségű területek visszacsatolása volt (1938-1940); e kedvezések azonban lehetetlenné tették számára, hogy kimaradjon a II. világháború küzdelmeiből, és hogy 1941-ben visszautasítsa a Jugoszlávia lerohanásában való részvételt. Már készségesebben kapcsolódott be a magyar kormány a Szovjetunió elleni háborúba - miközben, kivált a keleti fronton elszenvedett súlyos veszteségek után, a nácizmus iránt kezdettől vegyes érzelmeket tápláló hagyományos elit megegyezést keresett a nyugati hatalmakkal. A "vonakodó csatlós" e tapogatózásait megneszelve 1944. március 19-én Németország katonailag megszállta az országot. Miután egy bábkormánnyal végrehajttatta a magyarországi zsidóság túlnyomó részének deportálását, meghiúsította Horthynak a háborúból való kiugrásra tett kísérletét, s utat engedett a magyar nemzetiszocialisták, a nyilasok rémuralmának. A Vörös Hadsereg előretörése nyomán eközben hadszíntérré vált az egész ország és 1945 tavaszára a totális vereség következtében a régi rendszer, s maga az állami szuverenitás összeomlott; milliós megszálló hadsereg állomásozott a rommá lőtt országban. Vezetői ígéretet tettek az önrendelkezés biztosítására - jóllehet, mint később ismeretessé vált, a nagyhatalmak 1943-as jaltai konferenciája már eldöntötte, hogy Magyarország szomszédaival együtt a szovjet érdekszférába tartozik ....
A szocializmus változatai (1945-1987)
A II. világháborút követő első három év a többpárti demokráciával való kísérlet kora lett a katonailag megszállt Magyarországon. Az 1945-ös választásokon győztes Független Kisgazdapárt, a polgárság és a parasztság gyűjtőpártja, a nagyhatalmak óhajára koalícióra lépett a szociáldemokratákkal, a Nemzeti Parasztpárttal és a kommunistákkal, amely utóbbiak Rákosi Mátyás vezetésével gátlástalanul használták ki a megszálló szovjet csapatok nyújtotta védelmet. A nemzeti összefogás jegyében a koalíció komoly eredményeket ért el az újjáépítésben, s a földreformmal a magyar paraszt évszázados álma vált valóra; de már ekkor megkezdődött a magánvállalkozások államosítása és a sztálini típusú irányított gazdaság egyes elemeinek bevezetése. Mire az ország magához tért a háború megrázkódtatásaiból, a kommunisták koalíciós partnereik megosztásával, politikai zsarolással, az általuk ellenőrzött politikai rendőrség felhasználásával, választási csalással felmorzsolták riválisaikat és 1947-1948-ra az országban működő egyetlen politikai erővé váltak. E státusukat a Szovjetunióval kötött "örök barátsági szerződés" és az 1949-es "sztálini" alkotmány garantálta.
Rákosi sztálinista diktatúrája 1948-1953 között befejezte az államosítást és a nehézipar esztelen tempójú fejlesztésébe fogott; terménybeszolgáltatásra kötelezte, majd kolhozokba terelve a parasztságot, kisajátította földjeit. A rendszer több tízezernyi "ellenségét" vidékre telepítették vagy kényszermunkára küldték, s hamis vádakra épített kirakatperekben ítéltek el ártatlan embereket. A Sztálin halálát követő (1953) légkörben, a reformer Nagy Imre kormánya idején enyhült a terror, s megkezdődött a visszaélések feltárása. Az ország lakossága fellélegezhetett, hogy aztán annál nagyobb legyen az általános elkeseredés, amikor a Rákosi-klikk visszatért a politikai hatalomba.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusa a kemény sztálini idők végét sugallta. A demokratizálódás lehetőségeit megcsillantó esemény hatására Magyarországon elemi erővel tört fel a totalitárius rendszerrel szembeni ellenállás, amely 1956. október 23-án forradalom kirobbanásához vezetett. A forradalmi kormány élére az 1953-as reformjai következtében az egész országban népszerű Nagy Imre állt. Visszaállították a többpártrendszert, s Magyarország kilépett a keleti tömb katonai szövetségéből, a Varsói Szerződésből. A szovjet kormány azonban a kezdeti habozás után a beavatkozás mellett döntött, s a november 4-én megindult intervenció brutálisan verte le a forradalmat. A sokkhatás alá került országot kétszázezernyi menekült hagyta el, miközben a szovjetek bábjaként az újjászervezett kommunista párt élére került Kádár János fémjelezte korszak minden addigit meghaladó méretű megtorlással köszöntött be.
Az 1956-os forradalom élménye azonban a kommunista hatalom számára is világossá tette, hogy nem lehet többé visszatérni a "ötvenes évek" kormányzási módszereihez és állapotaihoz. Ennek köszönhető, hogy az új rezsim a "rend" helyreállítása után, az 1960-as években amnesztiával, reformokkal konszolidálta helyzetét, megszerezve ezzel Magyarország számára a "legvidámabb barakk" kétes értékű pozícióját a szovjet blokk országai között. A békésebben, fokozatosabban végrehajtott iparosítás és kollektivizálás mellett több figyelmet szenteltek a fogyasztási cikkek termelésére, amit az 1968-tól bevezetett reformok, az un. "új gazdasági mechanizmus" a magánvállalkozások nagyobb mozgásszabadságának engedélyezésével is ösztönzött. Az életszínvonal emelkedésének politikai ára volt: tabu maradt a Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmi monopóliuma és a Szovjetunióhoz fűződő viszony - azaz az ország korlátozott szuverenitása. A rugalmasabb cenzúra szűkítette a tiltott, s bővítette a támogatott és megtűrt szellemi javak körét, és a "puha diktatúra" szigorú ellenőrzés mellett, de megnyitotta az ország nyugati kapuit is az érdeklődő külföldiek és az utazni vágyó magyarok előtt.
Jóllehet e kedvezmények - kivált a szomszédos országok sorsával való összehasonlítás fényében - bizonyos legitimitáshoz jutatták a nyers erőszakkal hatalomra került Kádár-rendszert, az 1980-a évekre megmutatkoztak korlátai. A reformok elégtelenek voltak a gazdasági növekedés biztosítására, s így a prosperitás látszatát külföldi kölcsönökből, az ország eladósodása árán is csak nehezen tartották fenn. Egyre indokolatlanabbnak tűnt a kimondatlan alku: a politikai jogok feladása az anyagi jólétért cserébe; s miután Moszkvában Mihail Gorbacsov vette át a kommunista párt irányítását, a külső nyomás is enyhült.
Az átmenet és a rendszerváltás Magyarországa (1987-1996)
Mindez feltételeket teremtett a politikai intézményrendszer és a gazdaság átalakításának megkezdéséhez, amit a további változásnak ellenszegülő Kádárt 1988 májusában leváltó "reformkommunisták" felülről vezényelt folyamatként képzeltek el. Röviddel később azonban párttá szerveződtek az évek óta működő ellenzéki csoportok, melyeknek tevékenysége ekkor már nagyobb nyilvánosságot kapott, s ösztönözte az újjáéledő civil társadalom 1988-89 folyamán lezajlott tömegmegmozdulásait. A Magyar Demokrata Fórum (MDF) a kommunista rendszer kritikáját a nemzeti hagyományokra alapozó programmal lépett fel, és 1987 őszétől nyilvános vitákat szervezett az ország helyzetéről. Az illegális sajtóval ("szamizdat") az 1980-a évek eleje óta jelentkező "demokratikus ellenzék" létrehozta a Szabad Demokraták Szövetségét (SZDSZ), melyhez hasonlóan liberálisként határozta meg magát az egyetemisták független szervezete, a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ). 1988-89 fordulóján újjáéledtek a II. világháború utáni demokratikus időszak meghatározó pártjai, így a Független Kisgazdapárt (FKGP), a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP). A békés rendszerváltozás kereteit az e szervezetek által 1989 márciusában megalakított Ellenzéki Kerekasztal, a tömegszervezetek és a pártállami vezetők "háromoldalú tárgyalásain" szabták meg. Az alkotmányos jogállamiság alapjait lefektető megállapodás aláírására és törvénybe iktatására 1989 őszén került sor, s röviddel később, 1989. október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot, megváltoztatva az ország régi hivatalos nevét (Magyar Népköztársaság), ami szimbolikus kifejezése a rendszerváltás lényegének: az ország szuverenitása visszanyerésének, a központi terv-utasításos gazdálkodás és az állampárti rendszer piacgazdasággal, illetve többpárti demokráciával történő felváltásának.
Az MSZMP reformerei hozzájárultak e folyamat katalizálásához, de csak utolsó szakaszában szánták el magukat arra, hogy szétbomlasszák az állampártot, és más baloldali érzelmű partnerekkel Magyar Szocialista Párt (MSZP) néven, szociáldemokrata programmal új pártot alapítsanak. 1989-90 fordulóján, amikor az országra ráköszöntött az évtizedek óta első szabad választások láza, nem csak a szocialisták és a velük szemben addig többé-kevésbé egységesen fellépő ellenzék között húzódott politikai arcvonal: jól láthatóan kirajzolódott a jobboldal-baloldal illetve a keresztény-demokrata - nemzeti-liberális - szocialista tagoltság.
Az 1990-es választások eredményeként a parlament legerősebb pártja az MDF lett, s a másik két jobbközép párttal, az FKGP-vel és a KDNP-vel koalícióra lépve a győztes párt elnöke, Antall József alakított kormányt. Ellenzékét az SZDSZ, a FIDESZ és az MSZP alkotta. A jobbközép koalíció, egyetlenként a rendszerváltó kelet-közép-európai kabinetek közül, kitöltötte a négyéves választási ciklust. A köztársasági elnök az 1956-os tevékenységéért korábban halálra ítélt Göncz Árpád lett, akinek a parlament 1995-ben újabb ötévi bizalmat szavazott.
1994-ben az előző parlamenti ciklus végére erőre kapó MSZP lett a választások győztese. Elnöke, Horn Gyula koalíciós kormányában részt vett az SZDSZ, mely ismét másodikként végzett a választásokon.
A rendszerváltás nehézségei mellett mindkét kormánynak meg kellett küzdenie azzal is, hogy a társadalom döntő többsége zökkenőmentesebb átmenetre számított. A szocialista gazdaság összeomlásával megszűnt munkahelyeket a gyors ütemű privatizáció sem pótolhatta egyik napról a másikra. A társadalmi olló szétnyílásáért, a regionális különbségek kidomborodásáért, az életszínvonal stagnálásáért nem mindenkit kárpótolnak a jogállamiság kiépítésében elért jelentős eredmények és az 1995 márciusában meghirdetett stabilizációs program nyomán látványosan javuló makro-ökonómiai mutatók.
A belpolitikai élet stabilitását azonban a közhangulat hullámzása ellenére sem fenyegették a szélsőséges erők. Az alkalmankénti belső viták nem veszélyeztették egyik kormánykoalíció működőképességét sem. A demokratikus, parlamentáris intézményrendszer megszilárdulásának további jeleként az 1998-as választások után ismét a korábbi kormányzati ciklus ellenzéke alakíthatott kormányt, ezúttal a jobbközép irányba fordult FIDESZ-Magyar Polgári Párt elnöke, Orbán Viktor vezetésével és az FKGP valamint az MDF részvételével.
Mindez, úgy tűnik, kiszámítható partnerré teszi Magyarországot mind a befektetők, mind a nemzetközi politika számára. A külföldi tőke beáramlásának oroszlánrésze volt a privatizáció sikereiben, s a világpolitika meghatározó alakjainak látogatása illetve fogadókészsége viszonozta a magyar külpolitika (már az utolsó rendszerváltás előtti kormány idején megkezdődött) nyitását. Az elmúlt évtized folyamán egymással vitázó politikai pártok között a leginkább éppen a fő külpolitikai célok képezték konszenzus tárgyát. Ennek eredményeként sok tekintetben javult a viszony a szomszédos országokkal, a kapcsolatok további fejlesztését egyrészt elősegítik az alapszerződések, másrészt Magyarország szerepvállalása a regionális együttműködés szervezeteiben /CEFTA, KEK/ is. Magyarország európai integrációs törekvéseinek előrehaladását jelzi tagsága az Európa Tanácsban, az OECD-ben, társult tagsága az Európai Unióban; az európai válságkezelésben és megelőzésben 1994-ben EBEÉ-házigazdaként, majd EBESZ-elnökként vállalt szerepe; a Békepartnerség keretében a NATO-val folytatott együttműködése a délszláv háborút felváltó békefolyamathoz való aktív hozzájárulása /IFOR/. Mindez megérlelte a helyzetet Magyarország NATO-csatlakozásához, amely ma befejezett ténynek tekinthető. Magyarország a kelet- és közép-európai országok közül az elsők között várhatja felvételét az Európai Unióba is.
A magyarságnak a Kárpát-medencében való letelepedése óta eltelt 1100 esztendő alatt Magyarország többször érezhette úgy, hogy sikeres az alkalmazkodás és felzárkózás útján. Ma - a gazdasági növekedés, a stabilizáció és az európai integráció kemény követelményeinek egyidejűleg megfelelve - ismét abban bízik, hogy "újbóli megérkezése" az európai országok közösségébe immár véglegesnek bizonyul.
AJÁNLOM AZ OLDALT
.bmp)
