VI. AZ ÓKORI MŰVÉSZET

AZ ANTIK RÓMA

Az etruszkoktól a Iulius-Claudius dinasztia kihalásáig (i. sz. 86)

Építészet, művészet, kultúra

Az olasz félsziget őslakossága teljesen heterogén volt, s így a Róma alapítása (i. e. 753) előtti Itália kultúrája is különböző civilizációkból tevődött össze. Ez ősi kor elveszett, s csak az i. e. VIII. században bevándorló etruszkok művészete hagyott hátra szórványos emlékeket. Róma lakossága latinokból, szabinokból és etruszkokból állt. Ezek közül az etruszkok kultúrája volt a legerősebb, s így természetes, hogy Róma műveltsége a királyság korában (i. e. 753-510), sőt a köztársaság kora alatt is jó ideig teljesen etruszk jellegű volt.

Az etruszk kultúra sok keleti és görög elemet foglal magában. Írásukat nagyrészt a görögöktől vették át. Tizenkettes számrendszert használtak, s a tudományok közül különösen a csillagászatot és a gyógyászatot ismerték. Vallásukat, amely a természeti erőket megszemélyesítő istenek tiszteletében öltött alakot, fontos szerepet játszott a halottak kultusza. Ennek köszönhető építészetük és képzőművészetük ránk maradt emlékanyaga, a sírépítmények, s ezek festett és plasztikus díszítése.
Az etruszkok kiváló építőmesterek voltak, ismerték a boltívet és a boltozatot, amelyeknek nem voltak ugyan feltalálói, de rendszeresen ők alkalmazták első ízben. Az etruszk építési tevékenység középpontjában a templomépítészet állott.

Igen erősen fejlett volt a halotti kultusz. A sírok falait olykor igen érdekes falfestmények díszítik. A sírok falfestményei a földi és a túlvilági életből és az etruszk mitológiából vett jeleneteket ábrázolnak. Az etruszk festészet fejlődését szépen, nyomról nyomra követhetjük a majdnem mindig föld alatti nagy sírépítmények falain. A legrégebbiek az i. e. VII-VI. századból származó alakok, amik még aránytalanok, tarkák, s a teret közöttük díszítő motívumok töltik ki. A fejlett rajztechnikával vakolatba karcolt körvonalú és élénken színezett festmények tudósítanak az etruszkok életmódjáról, szokásairól és életfelfogásukról. Az etruszk festészet minden egyéni karaktere mellett is párhuzamosan halad a göröggel és tőle függ.

Az etruszkok szobrászatára jellemzőek az égetett agyagból színes festéssel, tovább bronzból készített alkotások. Ezek a szobrok kissé merevek, de realisztikus ábrázolásúak, amit a színezés tesz még életszerűbbé. Jellegzetes terrakotta szobraik a fekhely alakú sírládákon lakománál fekve ábrázolt házaspárok alakjai. A bronzszobrok legismertebbje az ún. Capitoliumi farkas.

 

 

AZ ETRUSZK MŰVÉSZET

/részletesebben/

Kétségtelen, hogy az etruszkok művészetét a görög művészet hosszú ideig befolyásolta. Csaknem hét évszázadon keresztül hatottak az etruszkokra a kis-ázsiai ión, majd a korinthoszi és az attikai, végül pedig a hellénisztikus alkotók. A görög művészetnek mindezek a megnyilvánulási formái termékeny megoldásokat adtak át az etruszkoknak, elsősorban az építészetben, a kerámiaművészetben és a plasztikában. Ugyanakkor az etruszk művészet teljesen egyéni vonásokkal is bír. Figyelemre méltó a stilizálásra való törekvés, az élénk színek alkalmazása, a dinamikus ábrázolásmód.

A történelem viszontagságai megakadályozták, hogy az etruszk nép teljesen kifejlessze adottságait. Igaz, hogy hatalma csúcspontján, az i. e. VI. században még a kialakulóban lévő Róma városát is meghódította, és akkoriban az etruszkok bizonyára úgy érezték, hogy képesek lesznek a többi itáliai nép leigázására is. Amikor ez nem sikerült, önmagukba zárkóztak, megpróbáltak ellenállni Róma egyeduralmának, és később, már római uralom alatt, továbbra is makacsul ragaszkodtak kultúrájukhoz, szokásaikhoz. Az etruszk művészet nem egy tökéletesen kiérlelt alkotása bizonyos szempontból példaként szolgált a hódítóknak.
Bár az etruszkokat ma sokan Itália őslakóinak tartják, és néppé válásukat az ún. Villanova-kultúra (az elnevezés a Villanova községben feltárt vaskori emlékek nyomán keletkezett) kereteibe helyezik, elterjedt vélemény, hogy nem tartoztak a régi italikus törzsek közé, hanem az i. e. IX. században érkeztek a félszigetre. B. G. Niebuhr szerint az Alpokon keresztül hatoltak volna be Itáliába, de ezt az elméletet már a XIX. században elvetették, és ma sokan úgy gondolják, hogy tengeren érkeztek a tirrén partokra. Hérodotosz azt állítja, hogy maguk az etruszkok őrzik azt a hagyományt, hogy a kis-ázsiai Lüdiából származnak. Hosszú tengerparti hajóút után érkeztek meg a mai Toscanába, ahol letelepedtek, és ahonnan kiindulva meghódították a szomszédos Umbriát; "ma is ott élnek és ott vannak városaik" - mondja Hérodotosz. Később dél felé is előrenyomultak, kiterjesztették hatalmukat Latium nagyobbik részére, és elfoglalták Közép-Itália egész nyugati, az Arno és a Tiberis közé eső sávját. I. e. 550 körül tovább terjeszkedtek déli irányba, Campania felé, majd északkeleten és keleten, a mai Milánótól Bolognáig létesítettek új településeket. Kialakulóban lévő birodalmuk ekkor inogni kezdett.

Először azért keveredtek háborúba, mert Rómából és Latiumból kiűzték a Tarquiniusok etruszk uralkodóházát, majd i. e. 505-ben a küméi Arisztodémosz verte szét délen az etruszkok seregét. Néhány évtizeddel később, i. e. 474-ben a szürakuszai Hierón tengeri győzelmet aratott az etruszkok felett a küméi partoknál, és ettől kezdve a szürakuszaiak megakadályozták, hogy az etruszkok tényleges hatalmat gyakoroljanak tengeri birodalmuk, Korzika és Elba felett. Róma és Veü ádáz háborúskodása i. e. 480-ban vette kezdetét, és egészen i. e. 396-ig elhúzódott; néhány évvel később már a gallok pusztították a Pó vidékének etruszk településeit. Az i. e. IV. század elején az etruszkok a legkorábban elfoglalt területeikre szorultak vissza, de az elkövetkező kétszáz év folyamán ez a vidék is fokozatosan Róma hatalma alá került. A rómaiak egymás után hódították meg a nagy etruszk városokat: Caerét, Tarquiniát, Vulcit. Végül aztán a köztársasági Róma utolsó századában, i. e. 82-ben Sulla leigázta az etruszkokat, akik hamarosan asszimilálódtak, elrómaiasodtak.

Az etruszkok ragaszkodtak sajátos vonásaikhoz, és ez gátolta politikai fejlődésüket. Nyelvüket mindaddig megőrizték, amíg önállóak voltak. Az etruszk ábécé ismert, olvasható ugyan, de ennek a semmiképpen sem indoeurópai nyelvnek eddig csak kevés szavát sikerült azonosítani. Az etruszkok nem tudtak egységes államot létrehozni. Az eleinte monarchikus berendezkedésű, később a helyi oligarchia által irányított etruszk városok függetlenek voltak, és csak alkalmanként, a mindannyiukat fenyegető veszély láttán léptek szövetségre.
Az etruszkok mindvégig tengeri nép maradtak. Élénk kereskedelmet folytattak, különösen a Kelettel, és ez magyarázza kulturális kapcsolataikat a görög világgal történetük egész folyamán. A kezdeti időszakban halottaikat elhamvasztották, később áttértek a csontvázas temetkezésre, s elterjedt a szarkofág is.
A síroknak több típusa ismert. A leggyakoribb a sziklába vágott; mások külső formája a kerek halom (tumulus), amelynek alsó szegélye egy magas, peremes kőfal. Ezt az utóbbi sírtípust a rómaiak is átvették.

Az etruszk művészetre vonatkozó ismereteink legnagyobb része a sírokból előkerült leleteken alapul. A nagyméretű sírkamrákhoz vagy a sugarasan elhelyezett fülkékhez föld alatti folyosón keresztül lehetett eljutni. A sírkamrát vagy sziklafalba vésték, vagy - a sík vidékeken - faragott kövekből építették, majd kapu alakú földhányással fedték. A kamra mindkét esetben a lakóház belsejét utánozta, tetőzete pedig megőrizte a faépítmények tipikus szerkezetét.
A nagyobb méretű sírkamrák mennyezetét faragott pillérekkel támasztották alá. A pillérek és oszlopok kiképzése változott az idők folyamán. Egyesek a kezdetleges dór építésrendet követték, másokon az ión művészet orientalizáló ízlésének jegyei láthatók, és használták az ión oszlopfő alapelemét, a kétoldalt kinyúló volutákat is.

Politikai hatalmuk fénykorában az etruszkok nagyon gyakran temetkeztek mauzóleumszerű, nagy kőtömbökből épített, pillérekkel alátámasztott sírokba. Ez a temetkezési mód elég világosan emlékeztet néhány kisázsiai vidék sírkamráira. Arról nincs tudomásunk, hogy a közép-itáliai etruszk sírokhoz hasonló típusokat használtak volna az európai szárazföld görögjei.
Mindebben joggal láthatjuk tehát a Kelethez való kötődés meglehetősen világos jegyeit, ami pedig nehezen egyeztethető össze azoknak az olasz etruszkológusoknak az elméletével, akik az etruszk civilizáció fejlődését teljes egészében úgy magyarázzák, mint egy kizárólagosan itáliai jellegű történelmi és kulturális folyamat eredményét.
A régész számára ezek a nagyméretű, föld alatti sírok néha különösen jelentősek, mert elég pontosan lehet következtetni belőlük arra, milyenek lehettek az etruszk lakóházak. Ne feledjük ugyanis, hogy az etruszkok lakóépületeiből a legszerencsésebb esetekben sem maradt fenn más, mint az alap; nyilván kevéssé időálló anyagból épültek, és a háborúk során is tömegesen pusztultak.

Néhány sír alaprajza arra mutat, hogy a jellegzetes etruszk lakóházban megvolt az az épületrész, amely később atriumként a római ház leglényegesebb eleme lett: egy középső, mennyezetén nyitott helyiség. A sírokban az atriumnak egy központi elhelyezésű, négyszögű helyiség felelt meg, amelyet négy vagy több pillér határolt. Ebből a teremből a sír bejáratával szembeni falon kamra vagy fülke nyílt, amely az etruszk lakásmodellben a római ház tablinumával volt azonos.
Voltak olyan sírok, ahol a tablinumnak megfelelő traktus bonyolult formát öltött. Ilyen például egy Cerveteriben (Caere) található sír, amelynek ez a része három, pillérekkel elválasztott hajóra oszlik. Ezek közül az egyik a tulajdonképpeni kamra, ennek mélyén található az ágy vagy pad.
Caere egyik archaikus sírja az i. e. VI. században épült ún. Pajzsok Sírja. Ennek három kis szobája van, mindhárom ajtaja és ablakai a központi elhelyezésű helyiségre nyílnak.
Kerek alaprajzú sírok is vannak, középütt egyetlen pillérrel. Itt a kamra falában, egymás fölé helyezve halotti urnák találhatók. Ez a sír a római mauzóleum egy másik, a császárkor első éveiben feltűnő jellegzetes típusának előzménye.
A fejlődés következő állomásaként, valószínűleg az etruszk nép történelmének utolsó szakaszából, olyan sírépítmények is fennmaradtak, amelyek lényegében a római columbariumnak felelnek meg. A sírok alkóvjában egy vagy több szarkofágot helyeztek el, és ezek az etruszk szobrászat egyik legragyogóbb fejezetét alkotják. Lehetnek nagyméretűek vagy urnára emlékeztető kisebbek. Mindkét típus fedelén általános az elhunyt szobra. Az alakokat fekvő helyzetben ábrázolták, de még gyakoribb volt az a félkönyökre támaszkodó, félig ülő testtartás, ahogyan az ókoriak étkeztek.

A korai szarkofágok égetett agyagból készültek; később legáltalánosabb anyaguk a faragott kő volt. A caerei nekropoliszból származik két, i. e. 530 táján készült, különösen jelentős terrakotta szarkofág; az egyiket a római Villa Giuliában, a másikat a párizsi Louvre-ban őrzik. Mindkettő ión stílusú klinét, kerevetet formáz, és a halotti ágyakon egy-egy házaspár ábrázolása látható. A házaspárok félkönyékre dőlve fekszenek, elöl az asszony, mögötte a férje. A férfi házastársi gyengédséggel nyugtatja jobbját felesége vállán. Ezek a derűs párok olyanok, mintha a tiszteletükre rendezett halotti toron vennének részt, vagy mintha már a túlvilági üdvösség részesei lennének. A férfialakok mindkét ábrázoláson magasak, nyúlánkak. Ajkuk és arcuk borotvált, de előreugró állukat kis, hegyes szakáll koszorúzza. Az agyagból mintázott alakok a sírszobrászat egy magasabb fokának felelnek meg. Az i. e. VII. századból, vagy még régebbről, kezdetlegesebb emberábrázolások maradtak fenn.

Az i. e. V. században a szarkofágok sírábrázolásain egy, az előbbiektől alapvetően eltérő embertípus jelent meg: kerek fejdísszel ékesített, széles arcú, elhízott férfiak, akiknek ruhátlan mellét és hasát a művész néha önkényes túlzással dolgozta ki. Nyakukban hatalmas repkénykoszorú lóg, és baljukban tányéron tartják a Kharónnak szánt obulust. Némelyikük mellett egy méltóságteljes nőalak is látható, feleségük vagy esetleg egy alvilági istenség.
Az i. e. V. századtól az is gyakori, hogy a szarkofágokat vagy a halotti urnák oldalait domborművekkel díszítették. Ezek témája a halott búcsúztatása tánccal vagy torral, esetleg a siratás szertartása; mindaz, amit a sírok falfestményei is gyakran ábrázolnak. A reliefek szobrászati kidolgozása az archaikus ión stílusra emlékeztető ritmikus és szögletes kifejezésmódtól fejlődött addig a szenvedélyes és mozgalmas ábrázolásig, amely a hellénisztikus kor sajátja. Az i. e. IV. századtól olyan szarkofágok is megjelentek, amelyeket nem reliefekkel, hanem festményekkel díszítettek. Ilyen a Tarquiniában talált híres Amazón-szarkofág, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy alkotóját görög festmények inspirálták.

Mielőtt folytatnánk a szobrászat és a festészet tárgyalását, az etruszk templomról, és annak megítéléséhez e nép vallásos hiedelmeiről és szertartásairól is beszélnünk kell. Az etruszkok életének vallási elemei egyébként jelentős mértékben befolyásolták a rómaiak vallását és rítusait.
Nem tudjuk, milyen volt az etruszkok világképe a legkorábbi időkben, a történelmi korban viszont már megkülönböztethetjük mítoszaikat a babonáiktól. A főistenek két hármas egységet alkottak: Az első - "föld fölötti" - csoportba tartozott Tin vagy Tinia (Iuppiter, a görög-latin istenség mindenhatósága nélkül), Uni (Iuno) és Menerva (Minerva). Az alvilági hármasságot Ceres, Libera (Proserpina), valamint a Bacchus és Pluto jellegzetességeit összesítő Liber alkotta. Voltak más isteneik is, mint például Apulu (Apollo), Turms (Mercurius), Turan (Venus), Maris (Mars). Ismertek még lasa névvel illetett istennőket, akik a halottak világához kapcsolódtak. Ezek közé tartozott Charun (Kharón) és Vanth, a halál szárnyas, női szelleme, a végzet megszemélyesítője.

Etruszk templom, rekonstruált alaprajz és homlokzat Az etruszk templom cellája hosszirányban három részre osztva, a hármas kultusznak megfelelően; kettős, sőt hármas oszlopos nyitott előcsarnoka volt, hátát tömör fal alkotta. Architektúrája az ógörög fatemploméval egyezett; tetőszerkezetét fából ácsolták össze, s a fedélszéket festett cserepekkel borították. Az etruszk lakóház középpontja az átrium volt, amelyet lakószobák vettek körül. A világosság vagy a bejáraton, vagy a compluviumon át, felülről jutott az átriumba.

Az etruszk nép hitvilága szorosan kapcsolódott a görögökéhez; az etruszkok és a görögség kapcsolata ebben a vonatkozásban is megnyilvánul. A delphoi szent körzetben egyébként két etruszk városnak, Caerének és Spinának is állt kincsesháza. A mítoszokon túl az etruszk vallás fontos alapelemei voltak azok a mágikus jellegű jóslási szertartások, amelyek a villámokat, a madarak röptét vagy az áldozati állatok máját értelmezték. A római vallásban, azonos funkciókkal, ugyancsak ismertek ilyen szertartásokat végző papokat, nevük fülguriator (villámjós), augur (madárjós) és haruspex (máj-, illetve béljós).
Minden fontosnak tartott cselekedet előtt jósoltatni kellett, és ehhez egy meghatározott teret jelöltek ki a földön, amelyre rávetítették az égboltot. Ezt a szent teret nevezték az archaikus latinságban templumnak. Ugyanakkor görög hatásra az etruszkok megismerkedtek a szentély fogalmával is, és a templum szó jelentését erre is kiterjesztették.
Az kétségtelen, hogy az etruszk templomok részint a görög templomot utánozták, részint sajátos típusuk is kialakult. Vitruvius leírása szerint utóbbi alaprajza csaknem olyan széles, mint amilyen hosszú. A templomokat nem övezte oszlopsor, így egy homlokzatuk volt. Az oszlopok a dór típushoz álltak közel, emellett gyakran használták az ún. aiol típust (az ión oszlop korai változatát) is. Előterének tetőzetét faoszlopok tartották; ezek száma a cellák számától függött. Voltak három istenségnek szentelt, háromcellás templomok, esetenként szélesebb középső cellával, de léteztek kisméretű, egycellás szentélyek is, mint az a Falerüből való, amelynek rekonstrukciója ma a római Villa Giuliában látható. Az ilyen kis templomok előcsarnokát csak két oszlop tartotta. Az előcsarnok mélysége a cella vagy szentély hosszának egyharmada volt. Fából készült a mennyezet, az erősen kinyúló eresz, az oszlopok és a nyeregtető. A falak egy-egy téglából épült sávját fagerendákkal erősítették meg.
Az épület anyagának gyengesége magyarázza, hogy az oromzatok háromszögét nem ékesítették kőszobrok. A legrégibb templomok oromzata sima, esetleg festett volt, vagy domborműves terrakottalapok díszítették. Később, az i. e. IV. századtól kezdve, a homlokzati oromzat relief-, sőt terrakotta szobordíszítést kapott. Egyébként a templom teljes szobordísze agyagból készült, és kezdettől fogva az építmény legkiemelkedőbb pontjain - az oromháromszög csúcsán, valamint a tető gerincén - kapott helyet.
Nem csoda, hogy az ásatásoknak nem sikerült kézzelfoghatóan bizonyítaniuk mindazt, amit Vitruvius az etruszk templom építészeti struktúrájáról írt. Olyan épületek voltak ezek, amelyekből nem maradt fenn más, mint csupán több-kevesebb terrakottatöredék.
Az i. e. VI. századtól kezdve égetett agyaglapok zárták le a kúpcserepeket, és az épület csúcsán is terrakottaszobrok emelkedtek. Az ereszpárkányt védő antefixek Mainasz-, Szilénosz- vagy Gorgó-fejeket ábrázoltak, máskor mainaszok és szilénoszok összefogódzva táncoltak. A magas színvonalú, díszítőjellegű szobrászati alkotások közül is kitűnik egy veii templom polikróm csoportja. A tető gerincén felállított csoport maradványai 1916-ban kerültek elő, meglehetősen jó állapotban, hiszen még az ókorban gondosan elföldelték őket.
A terrakotta szoborcsoport azt a jelenetet ábrázolja, amint Apollón Héraklésszal harcol egy elejtett szarvasért. A kompozíció több, csaknem életnagyságú alakból állt. Ezek közül Apollón figurája teljes egészében fennmaradt, míg Héraklészé és egy istennőé (talán az etruszk Létóé) töredékesen, egy Hermész-fej pedig jó állapotban került elő. Lehetséges - bár ezt semmiféle bizonyíték nem támasztja alá -, hogy a szoborcsoportot az a - Veiiben működő - Vulca (vagy iskolája) készítette i. e. 510 körül, akit az idősebb Plinius szerint Varro is nagyra tartott, és aki akkoriban mintázta meg Rómában a capitoliumi Iuppiter-templom számára a főisten szobrát. Apollón és Hermész arcán titokzatos, de egyben gunyoros mosoly ül. Arckifejezésükben, de még inkább Apollón lépésében, apró, párhuzamos redőket vető, testhez simuló, leomló ruhájában mesteri módon fejeződik ki a lendület és az energia.
Az ún. Malavolta-fej, egy még szakálltalan ifjú ábrázolása, Veiiben került elő, és talán a Vulca körül kialakult iskola hagyományait folytatja. A római Villa Giuliában őrzött fej az i. e. V. század második felében készülhetett. A Todiban talált nagyméretű bronz Mars-szobrot alkotója szignálta. Valószínűleg egy Umbriában működő etruszk műhelyben készült, az i. e. V. század végén vagy az i. e. IV. század elején. A vatikáni Museo Gregorianóban őrzött szobor attikai hatásról tanúskodik. A figura tartása kissé Polükleitosz Dorüphoroszára emlékeztet, bár itt nem aktábrázolásról, hanem fegyveres képmásról van szó. A Todi Mars lándzsa helyett baljában egy követ tart, ami azt a villámot jelképezi, amellyel az isten bármikor lesújthat.
Jelentős számban maradtak fenn ebből a korból ruhátlan ifjú atléták bronzábrázolásai. De az öntött, majd magas színvonalú technikával cizellált szobrok hagyománya sokkal messzebbre nyúlik vissza. Az i. e. VI. századból származó, a New York-i Metropolitan Museumban található monteleonei biga reliefdíszei az etruszk fémművesség magas színvonaláról tanúskodnak. A firenzei Museo Archeologicóban őrzött Arezzói Chimaera az i. e. IV. század első felében készült, és talán egy fogadalmi szoborcsoporthoz tartozott. Az i. e. III. és az i. e. I. század között több ragyogó bronzportré született. Ilyen a firenzei Museo Archeologico gyermekfeje, a leningrádi férfiábrázolás, a római Palazzo dei Conservatori Pszeudo-Brutusa és a firenzei Museo Archeologico Szónoka (olasz nevén Arringatore), egy egész alakos, nagyméretű, szignált szobor az i. e. II-I. századból, amely a felirat szerint Aule Metelit ábrázolja. Nem kétséges, hogy az ilyen jellegű képmások egy részét már a Rómába települt etruszkok készítették.

A művészi burkolóanyagot gyártó terrakottaszobrászat is a hellénisztikus kor kezdetével, az i. e. III. századtól indult jelentős fejlődésnek. Az ekkoriban keletkezett szobrok gyakran annyira kifinomultak és oly szoros rokonságot mutatnak a kortárs görög művészet emlékeivel, hogy feltételezhetjük, alkotóik Etruriába települt görögök lehettek. Ezek közül az alkotások közül kiemelkedő az a valószínűleg i. e. 300 körül készített agyagszobor, amely két szárnyas lovat ábrázol, és eredetileg a tarquiniai Királyné Oltára-templom homlokzatát díszítette, valamint azok az i. e. III-II. századból származó, a római Villa Giuliában található szobormaradványok (istennőfej, lobogó hajú, töredékes isten- vagy hérószábrázolás). Utóbbiak mintázása erős praxitelészi hatásról árulkodik.

Az etruszk festészet alkotásait a caerei, a tarquiniai, az orvietói, a chiusi és a vulci sírok őrizték meg. Ezeknek a jelentőségét növeli, hogy míg a görög festészet eredeti alkotásainak többsége elpusztult, addig az etruszk falfestészetről a leletek aránylag világos képet adnak.
A ma látható etruszk falfestmények csak kis részét képezik azoknak, amelyeket a XIX. század közepétől vagy már a megelőző századokban felfedeztek. Tarquiniában például mintegy hatvan festett sírt találtak, és ma nincs több húsznál; a Chiusiban felfedezett húsz közül ma csak háromban láthatók festmények. A zárt helyen oly sokáig fennmaradt alkotások rövid idő alatt tönkrementek a levegő nedvességének és a látogatók szakszerűtlen kíváncsiskodásának hatására.
A kőbe vésett sírokban temperatechnikával, közvetlenül a sziklafalra vagy agyagtapasztásra festettek, míg a mesterségesen épített falakon freskótechnikát is alkalmaztak.

Az egyik legrégebbi festményegyüttest Veiiben, a múlt században felfedezett Campana-sírban találták. A ma már eltűntnek tekinthető freskókról a sír felfedezésekor másolatok készültek. A freskók valószínűleg az i. e. VII. század végén, az i. e. VI. század elején keletkeztek, és amennyire a másolatokból következtetni lehet, az erősen stilizált, fantasztikus állatokat is ábrázoló együttes közvetlen orientalizáló hatást mutatott. Még nagyon archaikusak az i. e. 530 körül készült tarquiniai Bikák Sírja freskói. Az egyiken egy monumentális kútépítmény mellett a korinthoszi sisakot viselő Akhilleuszt látjuk, amint éppen arra készül, hogy rárontson a lovon közeledő, ruhátlan Troiloszra, aki lándzsával van felfegyverkezve. Szintén ekkor készülhettek a tarquiniai Madárjósok Sírjában talált festmények, amelyek nagy pompával megült halotti játékokat ábrázolnak.

Az etruszk életfelfogás a festészetben fejeződött ki a legszabadabban.
A dinamikus, életszerű megjelenítés jellemzi például a Birkózó atlétáknak (a tarquiniai Madárjósok Sírjában) ábrázolását.

Az ugyancsak tarquiniai Nőstényoroszlánok Sírjában és a Triclinium-sírban ötletes és ragyogóan színezett lakoma- és táncjeleneteket láthatunk. A Leopárdok Sírjának festészeti témája egy lakoma. Mindezek a festmények az i. e. VI. század vége és az i. e. V. század eleje közötti időszakban készültek. Az orvietói Golini-sírok i. e. IV. századból való festményei realisztikusabbak, míg az i. e. 300 körül keletkezett tarquiniai Tomba dell'Orco rajzstílusa "görögösebb". Száz évvel későbbi a rendkívül jelentős vulci Francois-sír (nevét felfedezőjéről kapta) együttese. A falfestményeket 1862-ben lebontották a sír faláról, és ma Rómában, a Torlonia család tulajdonában láthatók. Tematikájuk változatos: a trójai háborújelenetei mellett az etruszkok harcát ábrázolják a rómaiak ellen.

A képzőművészetekben kiemelkedő tehetségű etruszkok kitűntek szilárd építésű városfalaikkal is. A várost fellegvárnak, erődnek tekintették, és ez a felfogásuk is fejlesztette adottságaikat. Hagyományosan nekik tulajdonították több latiumi csatorna építését, sőt, etruszknak tartják a Cloaca Maximát és Róma legrégibb városfalait is

Az etruszkok kerámiaművészete szorosan kapcsolódott ugyan a görögökéhez, de teljes függésről mégsem beszélhetünk. A XVIII. században és a XIX. század nagyobbik felében híresek voltak a Toscanában és Campaniában felfedezett ún. etruszk vázák, de ez a hírnév tulajdonképpen görög vázafestőket illetett volna meg. A tévedés a múlt század közepe táján tisztázódott. Nem kétséges azonban, hogy a századokon keresztül, nagy mennyiségben behozott görög vázák elősegítették Etruriában egy érdekesen díszített, szándékában a görögöt utánzó kerámiaművészet kialakulását. A görög mintára kifejlődött etruszk kerámia az i. e. VII-VI. században korinthoszi és rhodoszi hatást mutat; később tipikusan ión és attikai ihletésű példányok is megjelentek. Az i. e. VI. században több helyi műhely is jelentős számban gyártotta a feketealakos vázákat. Hasonlóképpen helyben készültek azok a vörösalakos vázák, amelyeknek az előállítási helye Falerü volt.
Etruria ekkor már athéni mintákat követett. Az etruszk kratérok, hüdriák és különböző csészék helyi jellege a rajz nagyobb kifejezőerejében nyilvánult meg, míg a díszítőelemeket erősen leegyszerűsítették. Mindemellett volt az etruszkoknak egy sajátos kerámiafajtájuk is, amelyet ma az olasz bucchero szóval szokás jelölni. Ennek technikáját a görögöktől vették át, akiknél ez a műfaj háttérbe szorult, míg az etruszkoknál általánossá vált.
A bucchero-serlegek és egyéb edények felülete rendkívül egyenletes. Színük élénken csillogó fekete, és alakjuk a bronz- vagy ezüstedények alakját utánozza. A buccherónak két változata van: a vékony falu bucchero sottile, amelybe gyakran Keletről származó díszítőmotívumokat karcoltak és a vastagabb falú bucchero pesante, amelyre pecsétlőhengerrel vagy negatív formával nyomták rá a díszeket.

 

Gazdag vas-, ón- és rézlelőhelyeinek köszönhetően Etruria fémkohászata igen fejlett volt. Az etruszkok kiváló bronzszobrászoknak bizonyultak. Tehetségük nemcsak nagyméretű alkotásokban nyilvánult meg; a legkisebb tárgyak esetében is képesek voltak összeegyeztetni a művészi célt és a gyakorlati hasznosságot. Az etruszk bronzszobrászat fénykora az i. e. Vl. és i. e. V. század közé esett.
A nyilvánvalóan keleti hatást mutató, táncosnő formájú bronzkandeláber (British Museum, London).

Az etruszk művészetnek egy másik fontos fejezetét alkotják a trébeléssel díszített fémedények. A csonka kúp alakú situlának a rituális tisztálkodásban lehetett szerepe. Ez az edénytípus nagyon divatos volt Etrurián kívül is, és egész sor i. e. VI-V. századi példánya ismert ma is.

Több vízszintes sávra osztott reliefdíszítésük a mindennapi élet és a kultuszokjeleneteit tartalmazza. Kiemelkedő példánya a bolognai Museo Civicóban található ún. Certosa-situla, oldalán négy sorban elrendezett domborművekkel.
A fémfelületre tűvel karcolt ábrázolás a cisták - fedeles, henger alakú, lábakon álló fémedények kozmetikai szerek tárolására - készítésében kapott jelentős szerepet. A füleket kecsesen kidolgozott bronz szoborcsoportok alkotják. Nemes tűrajzaik mitológiai témákat ábrázolnak. Néhány darab az i. e. IV. századból a Rómától délre található etruszk településről, Palestrinából (Praeneste) került elő. Az etruszkok kitűnően alkalmazták a bekarcolt rajzot kerek tükreik hátlapjának díszítésére is.

A toscanai sírokban talált finom bronzedényekben, cistákban az arisztokrácia asszonyai tartották ékszereiket vagy szépítőszereiket. A műfaj legmesteribb darabjának az i. e. 300 körül készült Ficoroni-cistát tartják (Museo Nazionale di Villa Giulia, Róma).
Ötvösművészetük, pontosabban nagyszerű ékszereik révén az etruszkok kiemelkedtek az ókor népei közül. Szerencsére művészetüknek ezt a műfaját a jelentős számban megőrződött alkotások révén elég jól ismerjük. Az i. e. VII. és az i. e. V. század között az etruszkok csaknem megszakítás nélkül használtak egy díszítési technikát: a már kikalapált aranylapot a filigrán és a granuláció technikáját kombinálva díszítették, vagyis apró aranygömböcskéket alakítottak ki, és ezeket egy sajátos eljárással szilárdan a fémlemezhez erősítették. Az aranygömböcskékkel ornamenseket és figurális ábrázolásokat (kutyákat, madarakat, szfinxeket, oroszlánokat stb.) rajzoltak ki. Néhány ékszeren az alakokat ábrázoló trébelt díszítés és a granuláció hatásos ellentéte figyelhető meg. Ilyen például a párizsi Louvre híres etruszk ékszerkészletének aranyfüggője, amely egy szakállas, kétszarvú folyamisten, talán Akhelóosz arcát ábrázolja. A granulációs technika idővel háttérbe szorult, és később az ékszereket inkább trébelt, pántokkal összefogott fémdarabokból állították össze.

 

Az ókori római civilizáció

Az ókori római állam Itália nyugati partvidékének középső részén, a mai Róma város, majd a környező Latium területén alkult ki. Északon Etruria, délen Campania és a görög telepes városok fennhatósága alatt álló Lucania határolták. Keleti szomszédai szabinok, umberek és más ősitáliai népek voltak. Terjeszkedése során fokozatosan egész Itália területét, majd időszámításunk kezdetéig a Földközi-tenger csaknem teljes környezetét, Nyugat- és Közép-Európát a Rajna és a Duna vonaláig, a brit sziget déli felét, a Balkán-félszigetet, Kis-Ázsiát és a Fekete-tenger északi partvidékét hódította meg, kiterjesztette fennhatóságát Dáciára, a mai Románia területére és Mezopotámiára is.

Róma történelme

1. A királyság kora (i. e. 753-510).

Róma városa az i. e. VIII. és VII. század között alakult ki latin és szabin községek egyesüléséből. Gyors fejlődését nagyban elősegítette, hogy két magas kultúrájú terület, a görög és az etruszk városok között feküdt. Történelmének e korai szakaszában etruszk származású királyok uralma alatt is állt.
A királyság korában (i. e. 753-510) jut el Róma az osztálytársadalom szintjére. A nemzetségek néppé egyesülnek. A társadalom teljes jogú tagjai, a patríciusok kiváltságokat élveznek. Velük szemben kialakul a köznép, plebejusok széles rétege, akiknek számát állandóan növeli a gazdasági fejlődés által odavonzott bevándorlók tömege. A plebejusok szabad, vagyonnal rendelkező, adózó és katonáskodó lakosok, akik politikai jogokkal azonban nem rendelkeznek. A királyok uralma i. e. 510 táján dőlt meg.

 

2. A köztársaság kora (i.e. 510-27).

A köztársaság korában (i. e. 510-27) Róma látszólag demokratikus berendezkedésű városállammá alakul át, amelyet a népgyűlésen évenként megválasztott két konzul váltakozva vezetett. A változás a kialakult társadalmi rendet lényegében nem érintette. A plebejusok harca politikai jogaikért a köztársaság első két századában állandóan folyt, és csak az i. e. III. század elején ért győzelmükkel véget. Ekkor csaknem minden hivatali állás megnyílt előttük is. A köztársaság első két évszázada Róma szomszédai ellen folytatott harcainak kora, amelyek során fokozatosan egész Közép- és Dél-Itália a fennhatósága alá került.
Itália nagy részének meghódításával megváltozott a római társadalom szerkezete. A patríciusok mellett a plebejusok szűk felső rétege is a hatalom részesévé vált. A köztársaság politikája az így kialakult nemesség érdekeihez igazodott. A szabad kisbirtokosok elszegényedése egyre fokozódott, a rabszolga munkaerőn alapuló nagybirtok pedig rohamosan növekedett.
A fokozódó rabszolgakereslet hódító háborúk újabb sorához vezetett. Ezek így elsősorban a nagy vetélytárson, a pun Karthágón aratott győzelem eredményeként az i. e. III-II. század folyamán Róma fennhatósága alá került Szicília, Spanyol-ország nagy része, Észak-Itália, egész Görögország, továbbá Kis-Ázsia és Észak-Afrika jelentős területei. A meghódított országokból beáramló mérhetetlen gazdagság elmélyítette a társadalom alapvető ellentmondásait. A tartományok, a provinciák gazdasága mind kevesebb család kezében összpontosult. Fokozódott a parasztság elszegényedése. A véres belső háborúkban kirobbanó feszültség az i. e. I. században katonai diktatúrákhoz vezetett. A köztársaság késői időszaka a római kultúra fejlődésének is jelentős szakasza. A diktátorok, mint Iulius Caesar is, a nép megnyerésére a katonai és a diplomáciai eszközökön kívül felhasználták a művészet minden ágát, közöttük elsősorban az építészetet. Augustus egyeduralmának kezdetével, i. e. 27-ben zárult le a római köztársaság kora.

 

3.A császárság kora ( i.e. 27-i. sz. 476).

A császárság korában a birodalom tovább terjeszkedett. A korábban meghódított Gallia mellett római tartománnyá, provinciává vált Germánia, a mai Németország nyugati és déli része, Britannia, a mai Ausztria és a Dunántúl területén Pannónia, Erdélyén Dácia, továbbá Egyiptom és más területek. A provinciák gazdaságilag megerősödtek, és Itália kiváltságos helyzete a birodalmon belül fokozatosan megszűnt.
A birodalom legnagyobb kiterjedését az i. sz. 11. században, Traiunus császár alatt érte el. Az ő, majd Hadrinnus és Marcus Aurelius uralma a császárság gazdasági és kulturális fénykora.
A császárkorban a rabszolgatartó rend átmenetileg megszilárdult. A rabszolgamunka mellett azonban a mezőgazdaságban a termelés új, haladottabb alakja jelenik meg, a nagybirtok kisbérletekként való hasznosítása. A rabszolgarendszerben azonban ez a termelési mód elsorvad, a kisbérlők és a szabad parasztok elszegényednek, gyakran rabszolga sorba süllyednek, vagy a városokba áramlanak. Ez a hadsereg fegyelmét is meglazítja, hiszen tagjai nagyrészt a parasztok közül kerülnek ki.
Az i. sz. III. és IV. század fordulóján Diocletianus, Maxenatius és Constantinus császárok alatt az államigazgatás átszervezésével újabb fellendülés következik. De a katonai lázadásoktól, rabszolgák és kisbérlők felkeléseitől egyre gyengülő hatalom nem tud ellenállni a barbár népek sorozatos támadásainak, és a IV. század végén kettészakad. Keleti része tovább él, mint kelet-római, bizánci császárság, és középkori feudális hatalomként a XV. szárad közepéig fennmarad. Nyugati része a barbár népek egymást követő csapásai alatt 476-ban elbukik.

Építészet, művészet, kultúra

A római jellem, gondolkodásmód és világnézet erősen eltér a görögtől. Jellemzői a gyakorlatiasság, a katonás egyszerűség és szigor, a durvább ízlés, a takarékosság, a fényűzés és pompa kerülése. Ezeket az alapvető jellemvonásokat, amelyek a római történelem folyamán végig fellelhetők, a görög kultúra behatolása, majd a leigázott, főként keleti népek pompaszeretete és a császárkor mérhetetlen fényűzése erősen megváltoztatta. A római kultúra legjellemzőbb önálló vívmányai az államszervezés, a közigazgatás, a jog és a hadiszervezet területére esnek. Ezek tették Rómát alkalmassá az addig legnagyobb, földrészeket átfogó birodalom megszervezésére és fenntartására.

A római kultúrának is egyik alapja a vallás. Az ősitáliai népek és az etruszkok vallásából alakult ki, majd erős görög hatásra isteneik részben azonosultak az olümposzi istenekkel. A császárkorban egyre nagyobb számban honosodnak meg keleti és egyiptomi istenségek kultuszai. A római vallást a gyakorlatiasság jellemzi. Számtalan istensége az emberi tevékenység minden területén őrködött. Tiszteletük áldozatokban, imákban és különféle szertartásokban nyilvánult meg, de mindenkor az isteni segítségért nyújtott ellenszolgáltatás jellegét viselte. A vallás befolyása a kulturális életre kevésbé mélyreható, mint a görögségnél.
A kezdetben szegényes római kultúra felvirágzásának előfeltételeit az i. e. 111-II. század társadalmi és gazdasági változásai teremtik meg. Róma érintkezésbe került a hellénisztikus királyságokkal, és ezzel a görög kultúra és művészet hatása nagymértékben erősödött az egyre nagyobb számban bevándorló vagy rabszolgaként behurcolt görög kézművesek, művészek és tanítók révén.

A görög kultúra hatására alakult ki a latin irodalmi és tudományos nyelv. Szókincse, kifejező készsége a görög irodalom alkotásainak fordításával, átdolgozásával és utánzásával bővült és tökéletesedett. A római irodalom megteremtője Livius Andronicus felszabadított görög rabszolga az Odüsszeiát fordította latinra. Plautus a görög komédiák műfaját honosította meg, és fejlesztette római ízlésben magas fokra. Vígjátékai évszázadokon át a műfaj mintái.
Görög példák utánzásával alakult ki a római próza. Jellemző műfajai a történetírás, a tudományos értekezés és a köztársaság korában még tényleges politikai szerepet játszó szónoklat művészete, a retorika. A római történetírás atyja Livius a város alapításától saját koráig, az i. e. 1. szárad végéig írta meg Róma történetét. Iulius Caesar saját hadjáratait foglalta írásba. A szónoklat kiváló művelője Cicero, a köztársaság utolsó századának egyik jelentős politikusa. Beszédei, értekezései és levelei már életéhen a latin próza elismert remekeinek számítottak.
A római kultúra aranykora Augnstus uralkodása. A görög példaképek követése tudatos művészi törekvéssé vált. Az Augustus köréhez tartozó költők a császár politikai programjának is hirdetői. A legkiválóbbak, Vergilius, Horatius és Ovidius műveiben kifejezésre jut az abszolutisztikus államforma kultúrájára Jellemző igyekezet is, hogy a múlt idealizálásával, az ősi szokások magasztalásával, a falusi élet szépségeinek hirdetésével eltereljék a figyelmet a politikai és társadalmi élet időszerű, égető kérdéseiről.
A prózairodalomban szakirodalmi művek is előfordultak. Így az építészet elméleti és gyakorlati kérdéseiről Vitruvius Pollio építész műve: "Tíz könyv az építészetről."
Az i. sz. I-II. századra eső ezüstkor irodalmának lírai költői mellett a próza egyik legjelentősebb képviselője a legnagyobb római történetíró, Tacitus. Egységes szempontok és oknyomozó módszer alkalmazásával a korai császárkor történetét írta meg.
Az elméleti tudományok területén a rómaiak jobbára a görögök eredményeit használták fel és terjesztették.

A képzőművészetek fejlődése az i. e. III. századig lassú. Példaképei az ősi itáliai, elsősorban az etruszk művészek alkotásai. Utóbb a görög művészet hatása válik uralkodóvá. A hódító hadjáratok során a görög művészet, elsősorban a szobrászat kiváló alkotásait tömegével hurcolják hadizsákmányként Rómába. Az i. e. II. századtól szinte elmaradhatatlan tartozékai a római épületeknek, előkelő lakóházaknak a görög szobrok. Az egyre növekvő kereslet a görög eredetik sorozatos másolásához vezetett.
A római szobrászat önálló eredményeket leginkább az arcképszobrászat terén ért el. Jellemzője az egyéniség hű, naturalisztikus tükrözése. A római szobrászat másik sajátos területe a diadalíveket és emlékműveket díszítő történelmi dombormű. Kiemelkedő emlékei az Augustus által állíttatott békeoltár (Ara pacis) áldozati menetet ábrázoló fríze, és a síremléket koronázó Traianus-oszlop spirális dombormű szalagja, amely a császár győzelmes dáciai hadjáratát örökítette meg.

Az Apollón-szobor Veiiből származó terrakottaábrázolások, amelyeket ma a római Museo Nacionale di Villa Giulia múzeuma őriz. Az i.e. VI. századból, az archaikus etruszk szobrászat idejéből való. A szobor meglepően dinamikus. A keskeny orr, a ferde szemek, a görbülő ajkak az etruszk portrékra jellemző jegyek.

A római festészet fennmaradt emlékei részben ornamentális, részben mitológiai jeleneteket ábrázoló figurális falfestmények. Pompeii, Herculaneum és Róma lakóházaiban és palotáiban nagy számban maradtak ránk, de jelentős töredékeket tártak fel a provinciák, így Magyarország területén is.
A római épületek belső tereinek lényeges tartozékai a padlókat díszítő mozaikok, geometrikus vagy növényi mintákkal és alakos jelenetekkel. Gyakran híres görög falfestményeket másoltak mozaikképeken. Művészi értékű, esetenként nagymértékű padlómozaikokat hazánkban is feltártak római lakó- és középületekben.

Róma történtének korai századairól csak bizonytalan ismereteink vannak. Az ókori római hagyomány szerint Róma városát a Trójából a vesztes háború után Aeneas királyfi leszármazottai Romulus és Remus alapították. A hagyomány szerint Romulust és Remust egy anyafarkas táplálta.

Részlet Traianus oszlopáról. Az oszlop gazdag múltban gyökerező, mégis önálló alkotás. A kétszáz méter hosszú, domborműves szalagon nem érzünk űrt, az oszlop számos motívumát páncélok, fák, sziklák adják.

 

A RÓMAI MŰVÉSZET KEZDETEI ÉS A KÖZTÁRSASÁG KORA

Th. Mommsen 1854-56-ban kiadott "Róma története" című munkájában az akkori ismereteknek megfelelően állíthatta: "Ez ideig semmi sem jogosít fel arra, hogy feltételezzük, valamikor a földművelő és a fémeket ismerő embernél primitívebb is élt Itáliában. Ha mégis laktak volna a félszigeten egy kezdetlegesebb állapotot képviselő emberek, akkor ennek a kornak az emlékei eltűntek." Nem sokkal az után, hogy Mommsen leírta ezeket a szavakat, megkezdődött Itália történelem előtti korszakainak feltárása. Az ősrégészet azóta már jelentős anyagot gyűjtött össze az itáliai félszigeten. A legkezdetlegesebben faragott kovakőtől kezdve egészen a szervezett társadalmakra utaló tárgyakig az őstörténet minden szakaszából kerültek elő emlékek.

Itália történelem előtti embere valószínűleg tetoválta magát és festette bőrét, ugyanis a temetkezési helyéül szolgáló barlangokban okkerrel festett koponyákat találtak, mellettük pedig a díszítés megújítására festékes edényke állt. A holtak elhantolása mellett ismert volt a halottégetés is. A hamvakat durva edényekbe helyezték, és ezeket sziklába vésett aknák mélyére süllyesztették. Ez az utóbbi sírtípus jellemzi a mai Bologna melletti Villanova fontos nekropoliszát, ahol a kerámiák mellett már több bronztárgy is előkerült. A sírgödrök kis, kunyhó alakú urnákat is tartalmaztak. Ezek a kicsinyített lakóházak nyilván azokat az építményeket utánozták, amelyekben az elhunyt élt. A mai Lazio vándorló pásztorai ezekhez a sírkunyhókhoz hasonló építményeket emeltek a mai Róma területén és környékén: a gerendák kinyúlnak a tetőből, és látni engedik a fatörzsekből és ágakból összeálló jellegzetes konstrukciót. Valamennyi itáliai nekropolisz közül az a legfontosabb, amelyet a Forum Romanum alatt találtak meg 1902-ben, bár ezekben az aknasírokban az urnákat alig kísérik sírmellékletek.
Mintha már ezek a sírok is az i. e. V. században kiadott Tizenkét táblás törvényeknek engedelmeskednének: a halottakkal csak annyi aranyat lehetett eltemetni, amennyi a fogukat tartotta vagy tömte.

Míg Közép-Itália lakóinak kultúrája szegényes képet mutat, addig északon olyan népek települtek le, amelyek fejlettebb civilizációban éltek. Telepeik cölöpökön álló emelvényekre, ún. terramarékra épültek. A cölöpépítményekből arra következtethetünk, hogy lakóik mocsaras vidékről származhattak, és száraz helyeken épített városaikat hagyományhűségből állították földbe vert oszlopokra. Az oszlopokra pallókat fektettek, és ezek alkották kunyhóik padozatát. A terramarékat sánccal vagy döngölt fallal vették körül, amelyen egy-egy kapu nyílt a négyzet vagy trapéz alakú emelvény oldalainak felezőpontjaival szemben. A kunyhók két széles utcát alkottak; az egyik észak-déli, a másik kelet-nyugati tájolású volt. Az ettől való kisebb eltéréseket a kutatók csillagászati szempontból vizsgálták, és arra a feltételezésre jutottak, hogy a terramare-települések alaprajzát a tavaszi napéjegyenlőség alkalmával jelölték ki.
A terramarék négyszögű alaprajza és egymást merőlegesen keresztező két fő utcája a római városépítészet szabályai között is szerepelt. Erre az egybeesésre alapul az a vélemény, hogy a terramarék népe Közép-Itáliába vándorolt, és ott vagy leigázta Latium őslakóit, vagy beszivárgott közéjük. Az eredeti lakosság alkotná e szerint a plebejusok rétegét, míg az újonnan érkezettek leszármazottai lennének a patríciusok, vagy esetleg fordítva. A két nép megőrizte különállását a temetkezési szertartásokban és a családi szokásokban is. Róma eredetmondája, mely Itália legjelentősebb történelmi eseményének állított emléket, talán éppen az északi hódítók megérkezését örökítette meg. A kormányzás és a közigazgatás feladataira tagadhatatlanul alkalmas rómaiak állampolgári képességeiket, mai feltételezések szerint, a terramare-lakóktól örökölhették. A csaknem városi szervezettségben élő agyag- és faváros lakói már a távoli neolitikumban elsajátították a fegyelmezett közösségi élet szabályait.

A bevándorolt lakosság Latiumban tanulta meg, hogy kőfalakkal vegye körül a továbbra is négyszögű városait. Ilyen volt a római Palatinus-dombra települt város, amelynek helyén később a császári palota emelkedett. A köztársasági korban itt kizárólag patríciuscsaládok éltek, akiknek a negyedét Roma quadratának, tehát négyszögű Rómának nevezték, mivel a domb teteje megközelítőleg négyszögletes volt, a terramarékhoz hasonlóan. A palatinusit tekintették a hét dombra (Septimontium) települt Róma magjának. A császárkorban, amikor a Palatinust már paloták borították, a Forum felé nyíló kaput, ahonnan egy lejtő vitt a völgybe, még mindig Porta Mugoniának, vagyis a bőgések kapujának nevezték, mert a hagyomány szerint Róma kialakulása idején ezen a kapun keresztül hajtották ki a jószágot, hogy megitassák a völgy mocsaraiban.
A terramarék építménye mellett egy mesterséges földhalom emelkedett, a törzsi kultuszok színhelye. A hely neve mundus vagy templum volt; itt nyilatkoztatták ki akaratukat az ősi istenségek, a numenek. Ez a földhalom lehetett a római szent hely, a fanum őse, ahol az emberek összegyűlve tisztelték a helyi istenséget. Az ősi itáliai népek vallási gyakorlatának két olyan jellegzetességével találkozunk itt, amelyek gyökeresen mások, mint a görögöké, és ennek a különbségnek a művészetekben is fontos következményei voltak.
Az itáliai fanum nem az isten lakhelye, mint a görög templom, nem feltételezi egy monumentális építmény létét, amely befogadja az istent vagy a képmását. Erre nincs szükség, mert az itáliai numen nem jelenik meg érzékelhető módon, nincs testisége, nem tartozik sem a férfi, sem a női nemhez. Előbb az etruszk, majd a görög vallás elemeinek hatására a numenek ősi itáliai kultusza fokozatosan átalakult. A numeneket az etruszk és a görög istenekkel azonosították, sőt emberi alakban ábrázolták, bár ezek az ábrázolások a római művészet egyéb megnyilvánulásainál később jelentkeztek, s nem is voltak eredetiek. Ez vonatkozik a rómaiak vallási rendeltetésű épületeire is: a római templomok a császárkor legvirágzóbb szakaszában sem többek, mint a görög építmények provinciális változatai.
Az i. e. VIII. század kezdetén a fanumokat és a latiumi városok nagy részét négy- vagy sokszögű kövekből épített falakkal vették körül. A reneszánsz korától kezdve úgy gondolták, hogy ezeket a falakat a pelaszgok vagy más ősi földközi-tengeri népek emelték. Az ásatások eredményeképp ma már tudjuk, hogy a falak alatti rétegek nem túlságosan régi cserepeket tartalmaznak. Így tehát ezek az erődítések nem a pelaszgok vagy más titokzatos, történelem előtti népek művei, hanem egykorúak a korai Róma falaival. Róma mellett más városállamok is erős, többé-kevésbé megmunkált kövekből épült falak közé zárkóztak.
Némelyik falat már sokszögűre faragott tömbök alkotják. Aletrium (ma Alatri) erődített körzete a jelek szerint vallási rendeltetésű akropolisz volt, amely Latium jelentős részét uralta. Hasonló lehetett az archaikus kultuszhely a Palatinuson, valamint a praenestei szentélykörzét, amelynek Fortuna-templomában még a császárkor idején is voltak szertartások.

Hasonlóképp vallási rendeltetésű akropolisz lehetett Róma megalapításától kezdve a Capitolium. Ezt a dombot, amelyet csak a Forum völgye választott el a Palatinus "négyszögű városától", az etruszk királyok erősítették meg; kettős csúcsán egy templomot, illetve egy erődöt emeltek. A többször újjáépített capitoliumi templomot nagy tisztelet övezte, és a római vallásosság fő központjának tekintették. Az ókori szerzők igen sokszor leírták: tőlük tudjuk, hogy a kezdetektől három cellára volt osztva; az egyetlen szentély három kultusznak, a capitoliumi hármasságnak, a római népet védő numeneknek, Iuppiternek, Iunónak és Minervának adott helyet. A magas pódiumon álló templomnak mély, oszlopos előcsarnoka volt: ezt három sorban 6-6 oszlop tagolta. Oromzatát igen bonyolult akrotérionok díszítették. A templom terrakotta szobordíszeit Etruriából jött művészek készítették. A capitoliumi Iuppiter-templom az etruszk szentély minden sajátosságával rendelkezett; kezdve azzal, hogy több, egymástól elválasztott térbe helyezték el az istenségek ábrázolásait, egészen addig, hogy architektonikus díszeit terrakottából készítették.

Az előző fejezetben szóltunk már arról, hogy az etruszk civilizációnak szerepe volt a születőben lévő Róma közigazgatási megszervezésében. Az etruszkok nemcsak vallási szertartásokat adtak át Rómának, de hozzájárultak a papok rétegének a kialakulásához, és meghatározták a hivatalos szent hely formáját is. Ezen túlmenően viszonylag hosszú ideig közülük kerültek ki a város tényleges urai.

Ősi hagyomány szerint Romulus i. e. 753-ban alapította meg Rómát. Az alapítást követően i. e. 616-ig a szabin Numa Pompilius, a latin Tullus Hostilius, majd az is

	Az i.e. V. században készült Capitoliumi farkas (Museo Capitolino, Róma) Rómába vitték, s ott a város jelképévé vált. Fontos tudni, hogy a Mars isten fiait (az ikreket) ábrázoló szoborrész reneszánsz kori kiegészítés