Karcag Jász-Nagykun-Szolnok megye városa, a Nagykunság központja. A település az Alföld egyik legforgalmasabb útvonala, a 4. számú főközlekedési út mellett fekszik. Ugyancsak a településen megy keresztül a 100-as vasútvonal, azaz a Budapest-Záhony fővonal. A Hortobággyal és a Sárréttel, a Körös-vidékkel és a Tiszazuggal szomszédos Nagykunság földrajzi, történeti és néprajzi egység.
A földrajzi értelemben vett Nagykunság fejlődéstörténetének jelentős állomása, amikor a korábbi pannóniai beltó nagykunsági része szárazzá vált és a Mátrából, Bükkből lefutó patakok agyagot, agyagos homokot, iszapot hoztak le. Ez alkotja elsősorban a Tilalmas határrész termékeny talaját. Az ős-Tisza medrét és folyásirányát állandóan változtatva, eróziójával és árvizeivel jelentősen közrejátszott a határ mélyebben fekvő része felszínének kialakításában. Hol a Tisza vize folyt a Hortobágy és Berettyó irányába, hol fordítva. A XIX. század közepéig tehát az év több hónapjában víz és a vízi növények uralták Karcag határának nagy részét. A vizek elvezetése szikesedést váltott ki nagy területeken, melynek javítására éppen a Karcagon működő Kísérleti Intézet dolgozott ki módszereket. A belvizek lecsapolásával megváltozott a határ hasznosítása. Nagy teret kapott a szántóföldi növénytermesztés és háttérbe szorult a rétgazdálkodás, legeltető állattartás.
Ma a felszín első látásra egyhangú, sík, azonban ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy egykori folyómedrek, morotvák és kiemelkedések, az ún. "kunhalmok" törik meg a horizontot. Tengerszint felett 80-90 méter a táj átlagos magassága. Ezek a halmok általában a rézkorban keletkeztek. Van közöttük természeti képződmény, de van közöttük olyan is, amely az ember alkotása. Egyes kurgánok temetkezési helyek voltak, más halmokon, a vízből kiemelkedő partokon települések voltak. A török utáni újratelepüléstől fogva mezővárosként szerepel. Az első vásárról 1703-ból van feljegyzés, de a 4 országos vásár tartásáról szóló oklevél 1734-ben keletkezett. Ehhez a század végén még egy vásár engedélyezése járult.
Karcag a XVIII. században vált a kistáj központjává, magába olvasztva számtalan középkori falut. A nagykunság közigazgatási központjaként a Jászkun Kerület önállóságának megszűntéig funkcionált. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye létrehozásával ettől a rangjától megfosztották, de nem szűnt meg a kistájra gyakorolt természetes vonzereje. Rendezett tanácsú városként működött 1872-töl, majd megyei városi ranggal. Az 1970-es években középfokú szerepkört szántak neki az Alföld-tervezők. Az utóbbi években egyre tudatosabban törekszenek a város vezetői arra, hogy a település tájköz-ponti szerepkörét erősítsék.
Karcag neve eredetileg egy török eredetű, valószínűleg kun személynév. Qarsaq - szó a pusztai róka megnevezése, mely Ázsiában ismert állat. A szó itteni első előfordulása: egy kun nemzetségfő birtokának megjelölésére szolgált, aki az 1330-as években élt. A település Karcagújszállás néven először 1506-ban szerepel, amely név második eleme már arra utal, hogy újból megülik a települést. A településnév második tagja a XIX. század utolsó harmadában kopik le és napjainkra marad a mai fonetikus írásmóddal: Karcag.
A 67 ezer holdas karcagi határ számtalan régészeti leletet rejt magában. Az újkőkor késői szakaszára jellemző, alföldi vonaldíszes kerámia töredék került elő a Keserves nevű határrészen .Kora rézkori leleteket a Botonásról és a Kállaitanyáról tartanak nyilván a régészek. A kunhalmok egy része késő rézkori tetemet rejt magában. Bronzkori és szarmata leletek egyaránt kerültek be a múzeumi gyűjteménybe. Valószínűleg az Árpád-korban magyar falvak voltak ezen a tájon is, melyek aztán a tatárjárás idején vagy elnéptelenedtek, vagy lakói lassan összeolvadtak a vidéket megszálló kun népelemekkel. Mindenesetre az állandó letelepedésre kényszerített kunok a mai Karcag határában elfoglalták Bócsát, Magyarszállást, létrehozták Asszonyszállást, Ködszállást, Orgondaszentmiklóst, Karcagújszállást. A mai kultúra kun eredetű gyökereinek kutatását nyelvészek, régészek, néprajzosok, történészek ma is intenzíven végzik.
A török pusztítás a Karcag határában lévő falvakat sem kímélte. Az első nagy kár akkor érte őket, mikor Szolnok elfoglalására vonultak itt a török hadak. A város belterületén lévő halom egyébként, ugyanúgy, mint a legtöbb kunhalom rézkori. A középkori falvak is mind egy-egy ilyen halmon feküdtek. Török kori monda fűződik a Lőzérhalomhoz. A laponyagok, halmok arra is alkalmasok voltak, hogy az ellenség elől oda meneküljenek a lakosok. Az ismeretlen számára a nádas-sásos, ingoványos tájon nehezen lehetett megtalálni e rejtekhelyekre a bejáratot. Tulajdonképpen a népnek ez a védekezési módja a tatárok, törökök ellen is bevált. A XVII. század ugyancsak futásokkal teli kor volt e vidék népe számára. Egyes falvak ekkor pusztultak el végleg. Az utolsó törökdúlás 1697-ben érte a karcagiakat. A XVIII. század első fele újabb erőfeszítésekre kényszerítette a szülőföldjükre visszatérő lakosokat. A Habsburg államhatalom ugyanis nem ismerte el a kunok korábbi kiváltságait (közte önállóságát), és 1702-ben eladta a területet a Német Lovagrendnek 500 ezer rénes forintért. Az új földesúr a középkori falvak helyén csak Karcagújszállást találta, amelynek lakosait adózó jobbágyokká süllyesztette. Ez a sérelém Rákóczi zászlaja alá vitte a kunságiakat. Az újabb háborúskodás további vérveszteségekkel járt, sőt a fejedelem 1705-ben kénytelen volt kiüríttetni a települést, és lakosait áttelepíttetni rakamazi birtokára. A felkelés leverése után a szülőföldjükhöz ragaszkodó karcagiak harmadszor is "megülték" a várost és újra szervezték a közösség életét. 1713-ban 73 gazdát, 90 özvegyasszonyt, 28 fő 15 éven felüli fiút és leányt vehetett számba az új földesúr, mint adózót. A lakosok száma az ezt követő években nemcsak a természetes szaporodás, hanem a betelepülés folytán is egyre növekszik. Elsősorban a szomszédos Szabolcs megye kisnemesei számára vonzó a vidék. Az 1720-as országos összeírás már 138 családdal számol. Az 1724-ben kezdődő városi lajstromban 330 családfő szerepel négy tizedben. A település lakosságszámban növekedett a leggyorsabban, és úgy tűnik, a közösségszervezésben is elöljártak. Így a török korban elpusztult Kolbázszék helyett átveszi Karcag a tájszervező funkciót. Ekkor válik a Nagykunság központjává. A jász és a kiskun vezetőkkel együtt sikeres harcot folytatnak az országgyűlésben. 1715-ben törvény mondja ki, hogy a Jászkunságot nem eladta az Udvar, csak elzálogosította. 1730-ban gazdát cserél a Hármas Kerület. A pesti Invalidusok (rokkant katonák) háza lesz az új birtokos. Sikeres tárgyalássorozat eredményeként (melyben fontos szerep jutott a karcagiak képviseletében Varró István főjegyzőnek), 1745-ben a Jászkunság visszakapja korábbi jogi státuszát, azaz önállóságát. Ennek azonban ára van. A településeknek (azon belül a lakosoknak) kellett felvállalni, hogy megváltják magukat, azaz visszafizetik a földesúrnak az 500 ezer rénes forintot, valamint az azóta történt beruházások árát. Vállalják a nádor fizetését és ezer lovas katona kiállítását. Karcag ebből 41300 forintot vállalt magára (a saját határán kívül megváltotta Asszonyszállást, Magyarkőt, Orgondaszentmiklóst, Ködszállást és Bócsát) és a ráeső lovaskatonát, kiket Mária Terézia az osztrák-porosz örökösödési háborúba küldött. E háborúban kezdte a pályafutását a karcagi Kováts Mihály is, aki később az amerikai függetlenségi háború tisztjeként (Washington ezredese) sikeresen alkalmazta a magyar könnyűlovas harcmodort csapatával. A redemptióban való részvétel a várost nemcsak tájközponttá tette, de biztosította a számára, hogy elinduljon a polgári fejlődés útján. Az összefogás egyrészt az erős lokális közösség kialakulásához járult, az egyéni anyagi áldozatvállalás viszont megteremtette a családi gazdaságok alapját. A XVIII. század közepén tehát beprogramozódott, hogy a lassan-lassan kibontakozó polgári társadalomban mely családnak hol lesz a helye. A helyi fogalmak szerint redemptusokra, irredemptusokra és szolgákra oszlott a közösség. 1760-ban 499 redemptus és 67 irredemptus nevét jegyezték fel. 1764-ben 573 gazda számított redemptusnak, azaz volt földtulajdonos. A lakosság 88%-a tekinthető ekkor birtokosnak, azonban közöttük is megfigyelhető a vagyoni különbség.
A redemptusok fele tehát kisbirtokossá vált, de jelentős a középbirtokosok aránya is. A XVIII. században 200 holdnál nagyobb nagybirtok nincs a karcagi határban. Az 1745-ben kötött redempciós szerződés és az annak kapcsán kialakult társadalomszerkezet két évszázad folyamán csak számszerűleg módosult, de alapjaiban nem változott. A központi hatalom a református közösség erejét igyekezett gyengíteni azzal, hogy az 1770-es években katolikusokat telepített a városba, akik közül azonban csak kevesen rendelkeztek olyan anyagi erővel, hogy a birtokosok közé kerüljenek. Így a vagyontalanok számát gyarapították. A lakosság számának gyarapodása arra kényszerített több családot, hogy új életteret keressenek maguknak. 1786-ban sok karcagi család települt le a Bácskában, létrehozva Ómoravicát. Az 1994-ben kialakított testvérvárosi kapcsolat tehát a közös származástudat, a családi és egyházközségi kapcsolatok állami szinten történő elismerése.
A XVIII. században Karcag társadalma teljes egészében paraszttársadalom volt. Szerepel ugyan néhány iparosmester neve a Liber Fundiban (földkönyv), de ez is azt bizonyítja, hogy a tehetősebb iparosok jó befektetésnek a földet tekintették. Az első iparosok a kovács, kerékgyártó, fazekas, szűcs, molnár, asztalos mesterséget űzték. Amikor a XVIII. század második felében a parasztok elől lezárják a betelepülés lehetőségét, egy-egy hiányszakmát művelő iparos megkapja a letelepedési engedélyt. Így a helyi ipar a XIX. elejére éri el azt a szintet, hogy céhet alapítsanak. Az első csoport 1817-ben kap "működési engedélyt". A XIX. század első felében egy céhbe többféle mester tartozott: I. lakatos, asztalos, kovács, kerékgyártó és kalapos; II. ács, molnár, fazekas, bognár; III. csizmadia, cserzővarga; IV. szabó, szűrszabó, szűcs, takács, szíjgyártó és kötélverő. Egyes iparos di-nasztiák története innen indul.
A település önkormányzatisága nagy hagyományokra tekint vissza. Mivel a kunok, Magyarországra való betelepülésüktől fogva mindig saját maguk szervezték meg a közösség belső életét, így a szokásjogon alapuló irányítást elfogadták. A XVIII. században a település élén állt a főbíró, a törvénybíró és az esküdtek (1740-ben 13 fő). Ők irányítják a város gazdálkodását, közigazgatását, igazságszolgáltatását. Munkájukat segítik a tisztviselők. Felelősségük igen nagy, hiszen nemcsak a település belső életét kell irányítani, hanem kifelé a közösség érdekeit is képviselniük kell. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a Nagykun Kerület irányításában is vezető szerepet kell vállalniuk. A magisztrátus tagjainak választására minden évben (eleinte Szent György napján, majd november 1-jén) sor kerül, de gyakran ugyanazok, vagy ugyanazon családból származók kerülnek az elöljárói székbe. A családi tradíció és a debreceni kollégium, illetve annak karcagi partikulája (1686 óta) biztosítja a szükséges ismereteket számukra.
A tiszántúli iskolák által biztosított oktatás jó néhány jeles személyiséget adott a magyar kultúrának. Carceus (Karcagújszállási) Márton Németalföldön (Leiden) adta ki doktori értekezését 1672-ben. Varró István karcagi jegyző a redempciós tárgyalás nagykunsági követe - otthonosan mozgott Bécsben, Pozsonyban, Budán - ugyancsak európai műveltségű diplomata volt. A XVIII-XIX. század fordulójához érve, már nemcsak megszaporodnak a debreceni kollégiumban tanuló karcagi diákok, de azok száma is jelentős, akik tanult emberként visszajőve a városba, annak irányításában részt vállalnak. A város szellemiségének alakulásában döntő szerepe van a XVI. századtól működő református egyházközségnek. Az adatok azt mutatják, hogy a Nagykunság népe elsők között tért át a református hitre. A XVII. században épített templom 1725-ben kapta a második harangot. 1743-ban a régi torony mellé egy új templom épületeinek alapjait kezdték lerakni. Az ellenreformáció szellemében intézkedő Udvarral szemben azonban meg kellett vívni a harcot. Az engedély kijárásában ugyancsak jelentős szerepet vállalt Varró István, aki állítólag még beszélte a kun nyelvet. Az 1756-ban felszentelt templomot 1793-97 között teljesen újjáépítették és akkor nyerte el a mai formáját. A templom az egykori Piactér - mely 1892-ben kapta a Kossuth tér nevet - egyik meghatározó épülete a szomszédságában a József nádor - a kunok bírája 50 évig - emlékoszlop, a második világháborús emlékmű - Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotása - és a Kossuth Lajos-szobor, amely Horvay János alkotása.
A város épületei megújultak a XIX. században. 1813-14-ben készült a Csengős iskola. 1825-ben építették fel a főtér jellegzetes klassszicista stílusú épületét, a Bárány Nagyvendéglőt. Az 1840-es években építette fel Kálmán Sándor alkapitány is családi kúriáját, mely most a Györffy István Nagykun Múzeumnak ad otthont. Az 1834-es nagy tűzvész nyomán főleg a Rétoldalt építették újjá, immár mérnöki terv szerint. A város többi része (elsősorban a Fanzug, Pernyészug) megőrizte a korábbi halmazos településszerkezetet kanyargó utcákkal, zugokkal. A városban itt-ott még ma is van néhány szép nagykun parasztház. Két jellegzetes típusával találkozhatunk: a lopott tornácos ház, a népi klasszicista stílusú (kerek vagy szögletes oszlopokkal) ház. Ezen utóbbi típusú a nagykun tájház (Jókai u. 16.), valamint a Kántor Sándor-gyűjtemént. (Erkel Ferenc u. 1.) Ugyancsak XIX. századi létesítmények voltak a szélmalmok, melyből egyet még láthatunk a Vágóhíd utcán. Korábbi épülettípust őriz az Északi temetőben lévő földház, mely a maga nemében egyedülálló messze vidéken. Különösen a református temetők fejfái, a kerítések, a házvégek, ügyes kezű faragók munkáját dicsérik. E népművészeti remekek többsége az 1870-80-as években készült, de egy évszázad múltán is készültek míves deszkakerítések, kapuoszlopok.
A XIX. század közepére megszaporodtak a mesteremberek a városban. 1853-ban már 160 iparost tartottak nyilván. Mellettük még számolnunk kell a parasztspecialistákkal is.
Időközben a parasztgazdaságok profilja is átalakult. A szántóföldi növénytermesztésre tevődött át a hangsúly. Míg a redemptiókor a határnak csak 1/3-a volt szántóföld, a XIX. század közepén már a rétet is feltörték, majd a század végén a legelőt is kiosztották a gazdák között. Elsősorban búzát termeltek, de már a kukoricatermesztés is jelentős lett. A parasztgazdaságok bevételi forrásává egyre inkább a búza vált. A határnak az újabb és újabb felosztásával lassítani tudták a birtokosztódást, azaz a birtokos parasztok utódai is birtokon belül maradtak. Ezen túl más belső szabályok is segítették, hogy a város osztályszerkezete ne változzon (pl. adásvétel: elővételi jog illette meg a rokont, a szomszédot, a redemptust; öröklési rend: csak a fiúk örököltek ingatlant; letelepedés: korlátozták az idegenek beköltözését).
A parasztpolgári fejlődés útját járó nagykunsági település vezetői a reformkorban is ragaszkodnak a XVIII. században létrehozott kiváltságos Jászkun Kerület társadalmi formációhoz és évtizedekig ellenállnak a megyébe való betagozódásnak. Ennek ellenére és annak ellenére, hogy 1848 legfontosabb vívmánya a jobbágyfelszabadítás, nem érintette a kerületet, Kossuth hívó szavára elsőként vesznek részt a szabadságharcban. A hazáért való fegyveres szolgálatnak sok évszázados hagyományai vannak a Jászkunságban, így természetes, hogy a haza függetlenségének veszélybe kerülésekor a jászkunok - közöttük a karcagi nemzetőrök és honvédek - 1848 kora nyarától a szabadságharc bukásáig ott vannak a harctereken. 1849 tavaszán a nagykunsági települések is fegyveres harcok színhelyei lettek, amely a polgári lakosságnak is közvetlen megterhelést jelentett. Még az utolsó hetekben is Karcag határában gyülekeztek a környék fegyvert fogó fiai és két hétig gya-korlatoztak a nagykun táborban, hogy aztán segítsenek Debrecen megmentésében, de hiába.
Kossuth Lajos többször járt a városban. A menekülő kormány útja is Karcagon keresztül vezetett. A szájhagyomány napjainkig őrzi, hogy hogyan borult fel a város határában a kátyus úton a kincstárat és a magyar koronát vivő szekér.
A várost a szomszéd településekkel összekötő utak karbantartása, mindenkor a közmunka egyik fontos tevékenységtípusa volt. Amint már korábban is írtuk: Debrecen felől az Ágota csárda, Zádor-híd útvonalon keresztül vezetett az országút, és Karcagon át Kunhegyest érintve szállították a középkor óta a sót Szolnok-Pest irányába. Karcag egyik legrégibb utcájának a neve Vásáros volt, amely Kunmadaras felé vezetett. Kisújszállás felé a Kara János mocsár miatt, az év több hónapján keresztül járhatatlan volt az út. Éppen ezért óriási jelentőséggel bírt, hogy vállalkoztak arra, hogy a Pest-Szolnok vasútvonalat meghosszabbítják, s keresztülvezetik a városon. Így 1857-től az országos vasúthálózat része lett Karcag, majd 1896-ban innen kiindulva kiépítették a Tiszafüredre vezető szárnyvonalat is. Mindkettő azóta is működik, jelentős teheráru- és személyforgalmat bonyolít le. Mivel a várost igen nagy tanyavilág vette körül (a külterületi lakott helyek száma a XVIII. századtól a XX. század közepéig egyre növekedett), így mindkét vasútvonalon a város határában több megálló volt (Karcagi-puszta, Apavára, Cserhát, Berekfürdő). Ennek ellenére a parasztgazdaságok legnépszerűbb közlekedési eszköze a lovas szekér maradt, a személy- és tehergépkocsik elterjedéséig. A Jászkun Kerületben igen jól szervezett volt a települések közötti információ-továbbítás. Lovasok vitték a postai küldeményeket. Karcagon az 1780-as években létesült a magyar királyi postahivatal, melynek postamestere közel egy évszázadig a Laczka családból került ki. Jelenleg az 1935-ben épített épületben működik a magyar posta, a katolikus templom szomszédságában. Ugyancsak itt található egy nagy kapacitású telefonközpont is.
A XIX. század utolsó harmadában a polgárosordás egyre inkább megfigyelhető a város arculatán: megépül az első magántulajdonú emeletes ház, megnyílik az első takarékpénztár A Jászkunság című újságot (megjelent 1868-ban Jászberényben) hamarosan követi a Nagykunság. 1868-ban megalakul az első olvasókör. A férfiak szórakozását, politikai és kulturális tájékoztatását biztosító intézmény egyre népszerűbb lesz. A városban a lokalitás mellett egyre inkább csoportalakító tényező lesz a társadalmi hovatartozás.
Időközben a város státuszában és közigazga-tásában is jelentős változtatások történtek. 1872-ben a telepütést rendezett tanácsú várossá nyilvánítják. Ez együtt járt az önkormányzat átalakításával. A város első számú vezetője a polgármester lesz. A képviselő-testületet 40 választott tag és 40 virilis gazda (a legtöbb adót fizető lakosok) alkotja. A polgármester munkáját segítő tisztviselők: 4 tanácsnok, árvaszéki ülnök, tiszti ügyész, közgyám, adószedő, ellenőr, pénztárnok, rendőrkapitány és annak a helyettese, mérnök, főorvos, alorvos, állatorvos, főjegyző, aljegyző, írnok.
A város egyházközségeinek életét a papok irányították ( 3 református lelkész és 2 katolikus pap), kiknek munkáját segítették az egyházi elöljáróságok tagjai. A XIX. század második felében a kereskedelmet a görögöktől átvették a zsidók. Egyházi közösségük megalapítása után megépítették a ma is álló zsidó templomot. A görögkeletiek temploma a XVIII. század végétől napjainkig hirdeti, a településről ma már eltűnt görög kereskedő családok emlékét.
A városban, település szempontjából is elkülönültek a különböző felekezethez tartozók. A város régi (Fanzug, Pernyészug, Rétoldal, Sirályülés) részeit a református családok lakták. A XVIII. század 70-es éveiben betelepített római katolikusoknak a város akkori vezetősége a Debreceni úttól keletre eső részt adta. Ekkor jött létre az Újváros vagy Katolikus város. A görög kereskedők boltjaikat az 1794-ben felépített templomuk szomszédságában hozták létre (Horváth Ferenc utca), majd a zsidók ugyancsak a városközpontban telepedtek le (Kertész József utca) és építették templomukat. A XIX-XX. század fordulóján a korábbi vallásukat elhagyók létrehozták a baptista egyházközösséget. A város lakosságának nagy része azonban napjainkig megmaradt reformátusnak, ami meghatározza a település karakterét.
Karcag népessége lassan, de biztosan növekedett. A népszámlálások azt mutatják, hogy évtizedenként kb. 2000 fővel gyarapszik a város.
A város a XX. században is megmaradt mezőgazdasági jellegű településnek.1930-ban a keresők 61,7%-a dolgozott a mezőgazdaságban, 15,4%-a az iparban, 4,6%-a a keres-kedelemben, 1,5%-a a közlekedésben és 3,4%-a a közszolgálatban. A növekvő népesség számára növelni kellett a mezőgazdaság eltartó-képességét. A szántóföldi terület növelése folyamatosan megtörtént a határ belvízszabályozásával és a művelés alá vont területek, redemptus utódok közötti felosztásával.
A birtokok eltartó képességének növelésére a XX. században a gazdálkodásban változtatásra volt szükség. A legelő és a rét területének csökkenésével a legeltető állattartásról a parasztgazdaságok súlypontját a földművelésre kellett helyezni. Ebben az időszakban csökkent a szarvasmarha és a juh létszáma és nőtt a sertésállomány.
os-tarka tehén, mangalica disznó, merinó birka). Ehhez viszont több takarmányra volt szükség. Elsősorban a kukorica vetésterületét növelték a karcagi gazdák. A növénytermesztésben azonban továbbra is a gabonatermesztésen van a fő hangsúly. A talajadottságok nem kedveznek a gyümölcsfák telepítéséhez (a talaj meglehetősen kötött és kicsi a mésztartalma). Ennek ellenére kis mértékben növekszik a gyümölcsfaállomány. 1935-ben 29903 szilvafa, 11155 meggyfa, 10789 almafa és 8903 kajszibarackfa van elsősorban a veteményeskertekben. A szőlő területe a filoxéria-járvány után jelentősen lecsökkent. A gazdálkodás segítésére a XIX. század utolsó negyedében létrehozták a mezőgazdasági szakiskolát, melynek utódja napjainkig segíti a mezőgazdasági ismeretek terjesztését.
Karcagon a XX. századra is megmarad jellemző birtoknagyságnak - ha csökkenő mértékben is - a középbirtok (1910-ben 51,4%, 1930-ban 45,7% a 10-100 katasztrális hold földtulajdonnal rendelkezők száma). 1930-ban 2210 fő a földtulajdonnal rendelkezők száma, ennél azonban lényegesen több család él a mezőgazdaságból, hiszen vannak bérlők, vannak csak kertfölddel (1 kat. holdnál kisebb területtel) rendelkezők. Egyre nő a napszámosok, cselédek száma. A II. világháború idejére megközeláti a birtokosok számát.
1905-ben a közbirtokosság vagyonát átruházza a városra (legelő, téglagyár, méntelep). A város vezetésének egyre inkább szembe kell néznie a szociális feszültségekkel. A legelő felosztásakor az irredemptus utódok követelését még azzal ki tudták elégíteni, hogy a város szélén (Kiskulcsos) nadrágszíj parcellákat osztottak. A Nagyatádi Szabó-féle földosztáskor 304-en kaptak összesen 713 hold földet. Különböző munkáscsoportok szerveződtek és vállaltak munkát idegenben (kubikosok, nyírók, kövezők). A növekvő lélekszám az ipari termékekre való igény növekedésével is együtt járt. Az Ipartestületbe tömörülő iparosoktól egyre inkább specializálódást követelt meg a fejlődés.
A XX. században egyre jelentősebb lesz a malomipar. A szárazmalmokat és a szélmalmokat teljesítményben jóval felülmúlja a gőzmalmoké. A nagytőke elsőként a malomipari beruházásokban jelentkezik. 1908-ban a Tiszamalom, majd 1911-ben a Hungária Gőzmalomban kezdenek el őrölni. Az előző ma Rizshántolóként, az utóbbi Őrlőmalomként ma is működik. 1909-ben felépítik a város villanyáramfejlesztő telepét. A technikai fejlődés a mezőgazdaságban különböző gépek megjelenését jelentette (cséplőgép, vetőgép). Az építkezés alapanyagszükséglete is átalakul. A karcagi téglagyárból egyre több tégla kerül ki. A módosabbak egyre nagyobb házakat építenek, amelynek legalább az alapja és a lábazata, de sokszor a fala is tégla, a teteje pedig cserép. A századfordulóra elkészült impozáns gimnáziumot (1894) és a városi bíróságot (1891 ) követte a római katolikus templom (1901 ), az ipartestület épülete (1903) és az új városháza (1910-1912) felépítése. 1907-ben szobrot kapott Kossuth Lajos (Horvay János alkotása) és 1938-ban a tanácsháza elé felállították az I. világháború karcagi hősi halottainak emlékművét (Gáldy Gyula alkotása). A két világháború között iskolákban, egyházi épületekben is gyarapodott a város (Újházi iskola, Polgári iskola, Zárda, Legényegylet, Kistemplom). 1926-ban felépítették a Kultúrpalotát, mely azóta is a művelődést szolgálja. Egy-egy közösség is megteremtette a maga szórakozóhelyét (Úrikaszinó, Rimaszombati olvasókör, 48-as olvasókör stb.). Az Iparos Otthonban kezdődött a mozi 1911-ben. Mivel már a város határának minden részében megszaporodtak a tanyák és a tanyán élő állandó lakosok száma (cselédek, tanyások, bérlők), így jelentőssé vált a tanyai iskolák hálózatának a kiépítése is. Ezt az oktatási formát az 1960-as években fokozatosan felszámolták. 1964-ben a még tanyán lakó gyerekek számára megnyitották a tanyasi kollégiumot, amely azonban - a tanyák felszámolásával - napjainkra funkcióját vesztette.
A XIX. század végén, a XX. század elején itt is elkezdődnek a politikai szervezkedések és a szociális mozgalmak. A legnagyobb tömegbázisra azonban a 48-as hagyományokra építő Kisgazdapárt tett szert.
A világháborúk nem múltak el nyomtalanul a karcagi családok életében sem. Az első és a második világháborús emlékmű (Györfi Sándor karcagi szobrászművész munkája) őrzi a sok száz karcagi hősi halott nevét. Az emberveszteségen túl, a város épületeiben is károk keletkeztek. Ekkor pusztult el a városi levéltár és a múzeum felbecsülhetetlen értékű anyaga, égett le, rongálódott meg 117 ház. 1944, október 9-én vette át a város vezetését az új rendszer első klientúrája, orosz felügyelet alatt. A földreform során Karcagon 1154 igénylő között 13526 kat. hold földet osztottak ki. Ezzel a birtokosok száma 4497-re nőtt.
1948-tól megindul a szövetkezetesítés. 1951-ben termelőszövetkezeti várossá nyilvánítják a települést. 1953-ban 11 termelőszövetkezet 3000 taggal 33570 kat. hold földet művel meg közösen. Az első szövetkezetek főleg a hasonló birtoknagysággal rendelkező emberek összefogásával keletkeztek. 1961-ben a 3-as típusú szövetkezetek egyesülésével 5 (Béke, Dimitrov, Lenin, Május 1, November 7) termelőszövetkezet jött létre, majd 1975-ben ezek is fuzionáltak, és az újabb rendszerváltásig két nagyüzemben és a Tilalmasi Állami Gazdaságban folyt mezőgazdasági termelés. Ma a Május 1., a Kunmező és a Cserehát mezőgazdasági szövetkezetek működnek.
Az iparban is végbement hasonló folyamat. A kisiparosok az 1940-es évek második felében ipari szövetkezetbe tömörültek. Néhány szövetkezet ipari üzemmé fejlődött. Így a gépállomásból létrejött a gépgyár. Az 1960-1970-es években budapesti nagy vállalatok hoztak létre telephelyeket Karcagon. Így a Szerszámipari Művek, a Ruhagyár és a Híradótechnikai Vállalat karcagi üzemében tudott elhelyezkedni a mezőgazdaságban felszabadult munkaerő. A malomipar, a téglaipar, a sütőipar, a fodrászat, megmaradt megyei keretek között. Néhány KTSZ pedig helyi szövetkezeti keretek között dolgozott tovább. Az ipari jellegű munkahelyekre két okból növekedett meg az igény: 1. a nagyüzemi mezőgazdaságnak egyre kevesebb munkaerőre volt szüksége; 2. a kétkeresős családra épülő társadalomban szükség volt a női munkaerő foglalkoztatásba való bevonására.
A két háború között működő Hangya szövetkezetet és a kiskereskedelmet felváltotta az ÁFÉSZ egyeduralma a városban.
A város hosszú távú fejlődését alapozta meg az 1969-ben megépült 450 ágyas kórház, mely az 1990-es években felvette Kátai Gábor nevét. (Kátai Gábor Karcagon született, nyugat-európai műveltséget szerzett orvos, gyógyszerész, természettudós volt a XIX. században.) Erre épülhetett a nagy múltú karcagi gimnázium egészségügyi tagozata. A tömegközlekedés fejlődését is magával hozta Karcag egészségügyi központtá fejlesztése. Elsősorban autóbuszközlekedés segíti a Nagykunság és az egykori Tiszafüredi járás lakóinak a karcagi kórházba és szakrendelőkbe való eljutását. Az 1980-as évekre autóbusz-pályaudvart alakítottak ki a gimnázium és a görögkeleti templom szomszédságában. Az autóbusz-közlekedés fejlesztése azért is fontos volt a városnak, mivel a vasútállomás a település központjától kb. 1,5 km-re van, a város délkeleti szélén. A város szélein új lakónegyedek jöttek létre (Kiskulcsos, Nagyvénkert), de a két világháború között kialakult szegényebb körzetek is megmaradtak, bár a fejlesztésükre állami pénzekből sokat fordítottak (Déli- és Északi Cigányváros).
A mezőgazdaság átalakításával együtt járt az 1950-1960-as években a lakónépesség csökkenése. Elsőnek a földjüktől megfosztott gazdák, a szövetkezetbe belépni nem akarók költöztek el (főleg Budapestre). Az 1970-es években a kiterjedt tanyarendszert is felszámolták a nagyüzemek. Így a tanyai élethez szokott parasztcsaládoknak váltaniuk kellett. A város elöregedett lakásállományát először korszerűsítették a családok az 1960-as években, majd egyre több parasztházat lebontottak, A városközpontban, majd a kertváros részeken emeletes bérházak építésébe fogott a város. A település törzsökös lakosságának döntő többsége azonban megmaradt a családi ház formánál, amelynek ma már igen kényelmes, összkomfortos típusát építik és lakják elsősorban két generációs családok.
Társadalom, gazdaság, infrastruktúra
Karcag azon településekhez tartozik, amelynek népessége az utóbbi évtizedekben csökken (1960: 26035, 1970: 24638, 1980: 25230, 1996: 22579 fő). Előbb a termelőszövetkezetesítés, legutóbb pedig Berekfürdő kiválása okozta a népességvesztést. Ezekhez járul még a természetes gyermekszülések számának csökkenése ( 1996-ban a természetes szaporodás ezer lakosra: - 2,5). A legutóbbi időben már alig több az elvándorlás, mint a betelepülés (ezer lakosra számítva: - 0,1 ). A nagyüzemi gazdálkodás gátjának tekintették az 1970-es években a tanyákat és törekedtek azok felszámolására. 1949-ben 6805 lakos élt külterületen, 1970-ben 2348, 1980-ban 1260. A településen a népsűrűség 59 fő/km2. A város lakásállománya 1970-től növekedett. (1970: 7373, 1980: 7743). Jelenleg 8220. Az utóbbi évtizedekben a lakásállomány jórészt megújult. A város infrastruktúrájának néhány jellemző adata: a lakások 87,6%-a a vízhálózatba, 30,7%-a szennyvízhálózatba kapcsolt. 1996-ban 5438 lakásban vezetékes gázt használtak, 4449 lakás telefonnal is el volt látva. 2741 személygépkocsi volt a városban. A belterületi utak hossza 112 km, amelyből 93 km volt burkolva. A városnak vasútállomása, autóbusz-állomása, benzinkútjai, postája segíti a szállítást. A városban földhivatal, munkaügyi alközpont, bíróság is működik. Jelentősebb középületei: városháza, bíróság, kórház, orvosi rendelők, gyógyszertárak, mentőállomás, szociális otthon, bölcsőde, óvodák, általános és középiskolák, művelődési központ, könyvtár, múzeum, tájházak, tourinform iroda, bankok, áruház, boltok, vásárcsarnok, ipari- és mezőgazdasági üzemközpontok. 1996-ban 264 kiskereskedelmi üzlet (ebből általános áruház 3, ruházati üzlet 43, iparcikk üzlet 29) és 94 vendéglátóhely (ebből 17 melegkonyhás volt) üzemelt. Ugyanekkor 14 ipartelepen 1793 fő dolgozott (Gabonaforgalmi Vállalat, Kenyérgyár, HAGE stb.) A tipikusan mezőgazdasági jellegű város-ban az elmúlt évtizedekben (a vidéki iparfejlesztés eredményeként) fokozatosan csökkent a mezőgazdaságban dolgozók száma és nőtt az iparban és a többi ágazatban dolgozóké.
A rendszerváltással itt is végbement a szerkezeti átalakulás. 1996-ban 1205 vállalkozás működött a városban, amelyből 112 kft., 12 szövet-kezet, 135 bt., 927 egyéni vállalkozás. Ekkor a vállalkozások 7%-a volt mezőgazdasági jellegű, 23,7%-a ipari, 32,5%-a kereskedelmi, 6,1%-a vendéglátó, 7,3%-a szállítás, posta profilú. 1992-ben mezőgazdasági szervezetek állományában 641 személy volt. 1994-ben magángazdálkodást folytatott 7566 fő.
A várost napjainkban a polgármester és a 17 tagú képviselőtestület irányítja. A település közintézményeiben folyó kulturális tevékenység mellett igen nagy szerepet vállalnak fel a civil szervezetek. Különösen a városi műemlékek, közterületek védelmében, szépítésében (városvédő és szépítő egyesületek), és a hagyományőrzésben (pl. Kováts Mihály Társaság, honismereti kör, népdalkör, citerazenekar). A település magas színvonalú zenei életét jelzik a Zeneiskola, a Szalonzenekar és a városi énekkar rendezvényei, fellépései.
Jelentős a város idegenforgalmi fejlődése. A Györffy István Nagykun Múzeum tájjelleggel működik. Állandó és időszaki kiállításokkal várja a látogatókat. Kiállításokat még a Művelődé-si Központban, egy-egy iskolában és a Fehér Holló szállodában láthatunk. A nagykun tájháznak (XIX. századi jellegzetes, népi klasszicista házban) elsősorban a karcagi híres festett bútorokkal berendezett szobája nevezetes. A várost külföldön is ismertté Kántor Sándor fazekas, brüsszeli világkiállítás nagydíjas kerámiái tették. A mesternek társa F. Szabó Mihály és tanítványai (köztük ifj. Szabó Mihály és Sz. Nagy István), valamint Rusói István cserépkályhás, tovább öregbítették a város hírnevét. Az utóbbi évtizedekben neves fazekas központtá lett Karcag. A Kántor Sándor emlékházban a mester életművét láthatják a látogatók. Ezenkívül több fazekasműhely működik napjainkban is. A népművészet több ágát is jeles alkotók művelik. A táj jellegzetes hagyományát a kunhímzést, Csíkos Sándorné nyomdokain haladva a fiatalabb generáció is varrja. A vertcsipke-készítés hagyományát is őrzi a város. A XIX. századi faragók (épület, fejfa, kapu, kerítés) méltó utódai ma igen szép népi bútorokat, szobrokat faragnak, kapufélfákat, kerítéseket készítenek (Tóth László, Bugyik Lajos, Tyukodi László). A kovácsmívességnek is van képviselője, Tóth István személyében. Az ő formakincse a nagykunsági házoromdíszek. Ugyancsak a város műemlékeihez tartozik, a XIX. század 30-as éveiben épült szélmalom (közelében egy a turizmust és a szabadidő hasznos eltöltését szolgáló házzal), valamint a korábbi évszázadok építészeti gyakorlatát megörökítő földház az Északi temetőben.
A Nagykunság szellemi életének is központja Karcag. A múzeumban folyó tudományos kutatások eredményeit kiállításokon mutatják be, könyvekben adják közre. Az utóbbi években a keletkutatás lendült fel, a turkológia neves karcagi szülötteinek (Németh Gyula, Mándoky-Kongur István) nyomdokain haladva. A néprajz jeles képviselői (Györffy István, Szűcs Sándor) is példát adnak a mai nemzedék számára. A karcagi Gábor Áron Gimnázium és a Mezőgazdasági Szakközépiskola számos növendéket bocsát ki, akik a felsőoktatási intézményekben folytatják tanulmányaikat. A Karcagi Nyomda, több mint egy évszázada látja el olvasnivalóval a város és a környék lakossá-gát. A Nagykunságban született, a Nagykunságról szóló könyvek, kiadványok jelentős része ma is itt készül csakúgy, mint a városnak a hetente megjelenő lapja, a Karcagi Hírmondó. Az utóbbi években a helybeli Barbaricum Könyvkiadó is vállalkozik szépirodalmi és kutató munkán alapuló művek kiadására. A Városi Csokonai Könyvtár jól felszerelt, bő kínálatot nyújtó intézmény. A számtalan kulturális rendezvény közül hármat emelünk ki, amelyet évenként rendszeresen megrendeznek: Kováts Mihály emléknapok (május 11-15), Nagykunsági Kulturális Napok (augusztus 16-20), Karcagi lovasnap (október 8).
A városnak strandfürdője és uszodája is van, melynek fejlesztésére különösen nagy gondot fordítanak, amióta Berekfürdő önállósult.
A város rendelkezik saját zászlóval, címerrel, térképpel, és városismertető kiadványokkal. Van idegenforgalom-fejlesztési, általános rendezési-, vagyongazdálkodási- és termálvíz-hasznosítási terve. Tervezi a településmarketing és a térinformatikai rendszer kidolgozását. A nagykunsági települések között több évtizedes gazdasági és kulturális együttműködés van. A településnek külföldi testvérvárosai: Székelykeresztúr (Románia -1989), Ómoravica (Kis-Jugoszlávia - 1994), Mérke (Kazakisztán - 1996). Az elkövetkező években tovább szeretnék bővíteni a testvérvárosi kapcsolatokat (Szepsi - Szlovákia, Brandenburg -Németország). A városban 1998-ban megnyitották a Kazak konzulátust.
AJÁNLOM AZ OLDALT
