HAMLET LELKIISMERETE*
Hugo Klajn
Több mint fél évszázaddal ezelõtt, 1913-ban W. F. Trench angol Shakespeare-kutató így írt: „Hamletet még Shakespeare segítségével sem könnyû megérteni; lehet, hogy ez még Shakespeare-nek sem volt könnyû. Hiszen Hamletnek sem sikerül megértenie önmagát. Bár a többieknél jobban tudott olvasni mások érzelmeiben és indulataiban, a sajátjait mégis képtelen volt kisilabizálni.”
E képtelenséggel Hamletet, akirõl Ophelia azt mondja, hogy tudós nyelve és nemes, fölséges esze van, csak azonosítanánk más emberekkel. Aki csak egy kicsit is értesült a mélylélektan eredményeirõl, tudja, hogy az ember, legyen akár tanulatlan, akár mûvelt, senkit sem vezet félre oly sikeresen és ügyesen, mint önmagát. Eredjünk tehát Hamlet öncsalásainak nyomába.
Ödipusz- vagy Oresztész-komplexus
Elég egyszer látni egy Hamlet-elõadást ahhoz, hogy a nézõ emlékezetébe vésõdjék a dán királyfi alakja, aki fekete ruhájában kiválik a pompás öltözetû udvaroncok tömegébõl, megboldogult édesapját gyászolva. S valószínûleg emlékezetes marad az a jelenet is, melyben a Királyné az életét féltve segítségért kiált, mire Hamlet leszúrja Poloniust, Ophelia apját, aki a kárpit mögé bújva meg akarta védeni a Királynét tulajdon fiától.
Már csak e jelenetek nyomán is felmerül az emberben a kérdés, hogy van-e egyáltalán Ödipusz-komplexusa Hamletnek. Az apa iránti gyûlölet és az apa halálának vágya helyett hatalmas szeretet és végtelen gyász a halála miatt; az anyához való hangsúlyozott kötõdés helyett ellenséges beállítódás: ha ezek komplexusra utalnak, akkor az csak valamiféle antiödipális komplexus lehet.
Az ilyen antiödipális viszony nem ismeretlen a görög mitológiában és dramaturgiában, feltûnik például Elektra és Oresztész mítoszában. Elektra rábeszéli fivérét, Oresztészt, hogy ölje meg anyjukat, akit Elektra gyûlöl, és így bosszulja meg szeretett apjuk halálát, akit az anya a szeretõjével meggyilkolt. Az apa iránti szeretetét és anyagyûlöletét tekintve Elektra tehát valamiféle nõi Hamlet, úgyhogy egyes pszichoanalitikusok valóban Elektra- és Oresztész-komplexust emlegetnek, s egyesek Hamlet efféle komplexusával kapcsolatban Hamlet, sõt Shakespeare jellemének állítólagos nõiességérõl beszélnek.
Míg Frederick Vertam amerikai pszichiáter Hamletnek az anyjához való viszonyát a különleges Oresztész-komplexus számlájára írja (tõle ered az elnevezés is), a pszichoanalitikusok többsége arra a megállapításra jutott, hogy az anyagyilkos impulzusok éppenséggel a feldolgozatlan Ödipusz-komplexus következményei, és az intenzív incesztuózus vágyak elleni védekezés folytán ütötték fel a fejüket. S hogy ilyen incesztuózus vágyai csakugyan vannak Hamletnek, az számos szöveghellyel alátámasztható.
Már az elsõ monológban, ahol anyja szemére hányja, hogy két hónappal az apa halála után máris a „vérnászi ágyba” sietett, egybekélt a sógorával, Claudiusszal, Hamlet visszaemlékezik anyjának apja iránti szerelmére is, és így szól: „Szenvedéllyel / Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát / Növelte volna tápja…”. Habár nincs okunk kétségbe vonni, hogy Hamlet tudatosan örült annak, hogy a szülei ennyire szeretik és megértik egymást, a tény, hogy felfigyelt anyja szenvedélyes csüggésére és megjegyezte azt, valamint az emlékezés módja alátámasztják a feltételezést, hogy abban, ahogy boldogságukat megélte, némi tudattalan féltékenység is rejtezett.
Ezt igazolja az is, ahogy Hamlet az anyjával és Opheliával viselkedik a színielõadás kezdete elõtt, mellyel meg akar bizonyosodni arról, hogy valóban apja szelleme volt-e a Szellem, akivel beszélt, és valóban a nagybátyja, azaz a tulajdon édestestvére ölte-e meg az apját. Amikor az anyja hívja, hogy üljön mellé, Hamlet elutasítja ezt, és Ophelia mellé ül azzal, hogy „itt vonzóbb érc van”. Ophelia társaságát ekként elõnyben részesítve anyjával szemben, Hamlet a többé vagy kevésbé vonzó szexuális tárgyak azonos csoportjába sorolja õket. S ezt tovább folytatja az Opheliával való igen szabad, helyenként érzékien csipkelõdõ beszélgetésben. Amikor Ophelia megjegyzi, hogy a prológus rövid, Hamlet visszavág: „Mint a nõ szerelme”, szemlátomást Ophelia vele való szakítására és anyja második házasságára célozva. Habár elsõsorban a Király lelkiismeretére vadászik, nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy az anyjába bökjön.
E viszonya anyjához akkor jut leginkább kifejezõdésre, amikor az elõadás után, letörve anyagyilkos gondolatait, bemegy a hálószobájába. Itt elõször is kiadja a dühét „hiú szót viszonzó” nyelvével, majd megöli Poloniust. Majd amikor apja Szelleme is arra hívja fel, hogy nyugtassa meg rémült anyját, Hamlet lecsillapodva, sõt bizonyos gyengédséggel kérleli õt, hogy többé ne menjen második férjének ágyához, hanem álljon ellen a kísértésnek. Ám amikor az anya ezek után is, kétségbeesve és zavartan megkérdi, hogy mit tegyen, Hamletet felingerli ez a habozás, amellyel tanácsát fogadja, ismét belobban, és szarkasztikusan, sértõdötten válaszol: „Hadd csaljon ágyba a pöffedt király, / Csipdesse arcod, hívjon mucijának, / S egy-két büdös csókért, vagy mert fene / Ujjával ott babirkál nyakadon, / Tálalj ki mindent: hogy hisz voltaképp / Én õrült sem vagyok, csak tettetésbõl.” Itt ismét szembeszökõ, ahogy Hamlet az anyja és a Király szerelmi játékát ecseteli igen részletesen a csipkedéssel, becézéssel, csókokkal, simogatással. Ezt Hamlet – a megboldogult apján való szenvedélyes csüggéssel ellentétben – a valóságban nem láthatta, csak képzeletben. A gyászoló és az anyja miatt elkeseredett Hamletnek tehát nemcsak apja és anyjának érzéketlen hûtlensége járt a fejében. Ilyen fantáziái az eldobott szeretõnek vannak, ilyen szavakat a hûtlen szeretõ kap, sokkal inkább, mint egy anya a gyászoló fiútól, még ha másként viselkedik is, mint ahogy az egy búslakodó özvegyhez illik.
Mindez arra utal, hogy Hamlet nem gyõzte le és nem múlta felül teljes mértékben Ödipusz-komplexusának e komponensét: a vágyat, hogy az apja helyét foglalja el az anyjánál. Ez a vágy még csak nem is teljesen tudattalan: nemcsak az anyja hûtlenségét és érzékiségét szóvá tevõ éles szemrehányások álarcában bukkan fel, hanem bizonyos fantáziákban is, sõt agresszív cselekedetekben, melyek néha – például amikor az anya kimondja, hogy fülébe „mint tõr” hatolnak szavai, és kérleli, hogy hagyja abba, mire Hamlet egyre hevesebb támadásba lendül – kifejezetten szadisztikus színezetûek.
Az apa iránti autentikus és reaktív szeretet
Azt hiszem, hogy senki, aki látta vagy olvasta a tragédiát, nem fogja kétségbe vonni Hamlet megboldogult apja iránti szeretetének hitelességét. Senki, a pszichoanalitikusokon kívül, ugyebár. Mert apja iránt táplált imádata Hamlet minden szavában tükrözõdik, amit hozzá vagy róla szól, beszéljen akár az anyjához vagy egyetlen barátjához, Horatióhoz.
A pszichoanalitikus éppen e szeretet hevessége és nagysága miatt kételkedik Hamlet szeretetében és bánatában. Ha Hamlet gyásza nem lenne túlzott, mégpedig nemcsak a királyi pár, hanem az egész udvar szemében, az anyja nem mondhatta volna az ünnepi társaság színe elõtt: „Nehéz pillád ne süsd alá örökké, / Keresve mintegy a por közt atyádat.” A frissen megválasztott Király sem feddhette volna meg, bár tapintatosan, mégis nyíltan, a nyilvánosság elõtt: „De így megátalkodni a bánatban: ez vétkes nyakaskodás, / Nem férfias bú”. E szívós, nyakas kitartásban van valami demonstratív, ami ráüti a bélyegét Hamlet gyászára, demonstratív nem csak abban az értelemben, hogy dacol azokkal, akik a megboldogult Királyt „bölcs fájdalommal” siratták el; ezen túlmenõen a gyász megmutatásának vágyáról és igényérõl is árulkodik.
Anélkül, hogy tagadnánk Hamlet atyja iránti szeretetének hitelét, mégis fel kell tennünk a kérdést, nem reaktív-e részben ez a szeretet, a rajongás, mely például az apa leírásában tükrözõdik: „Oly összetétel és ildom, valóban, / Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet / Nyomott reája, biztosítani / Egy férfit a világnak”. Ez a mértéktelen és túlhangsúlyozott érzelem nem az elsõdlegesen ambivalens viszonyban felerõsített szeretet jele-e, kihangosítás, mely az ellentétes érzelem, a gyûlölet letörésének igényébõl született?
Az ilyen reaktív szeretet telhetetlenné és tolakodóvá válhat, ami érthetõ: nem abból a vágyból fakad, hogy a kedvébe járjunk a másiknak, hanem saját igényünk kielégítésébõl, abból, hogy felülmúljuk ellenséges érzületünket azon személy iránt, akinek tisztelettel és odaadással tartozunk. Effajta szeretetet mutatnak gyakran azok a feleségek, akik érzik, hogy egy másik férfi vonzza õket, és arra törekszenek, hogy szeretetükkel, ha már nem sikerül letörniük az új vonzalmat, legalább csillapítsák bûntudatukat és lenyugtassák tisztátalan lelkiismeretüket. Hamlet anyja már akkor is hûtlen volt elsõ férjéhez, amikor az még élt. Ha a férj vagy a fiú jobban ismerte volna a nõket vagy egyáltalán az embereket, és ha az anya szeretetének ebbõl az oly jellemzõ és Hamlet részérõl pontosan észrevett és leírt telhetetlenségébõl, szerelmi éhségének kielégíthetetlenségébõl levonták volna a logikus következtetést ezen érzelem természetére és okaira vonatkozólag, valószínûleg kevésbé érte volna õket váratlanul a királyné árulása, és nem okozott volna akkora fájdalmat.
Térjünk vissza még egyszer Hamlet gyászának tüntetõ jellegére. Ezt a gyászruha is illusztrálja, amit akkor is hord, amikor a többiek már mind felvették az ünneplõ, mennyegzõi és koronázási öltözetet, valamint, mondhatni, allergikus reagálása nemcsak a külsõ megmutatására, kihangsúlyozására, hanem magára a „látszik” szóra is. Amikor anyja, a Királyné e szót Hamlet vigasztalanságával kapcsolatban használja, Hamlet olyan lobbanékonyan reagál, mintha ez vád volna, amitõl védekezni kell. Ha így van, ha a halál mindennapi és közönséges dolog, akkor „miért / látszik tehát elõtted annyira / Különösnek?”, kérdi az anyja ártatlanul, mire Hamlet: „Látszik, asszonyom! az is / Valóban; látszik-ot nem ismerek.” És miután felsorolta a rajta észrevehetõ bú külsõ „módjait, színeit és alakjait”, így fejezi be: „Az enyém belül van, és nem látja szem, / Csak dísze és boglára gyászmezem.”
Ez a tüntetõ jelleg, mely minden gyászrítus sajátja, abból az ambivalenciából fakad, amit a gyászolók az elhunyt iránt éreznek. A kimutatott búbánat elfedi, tagadja és letöri a halál miatt érzett megkönnyebbülést és elégedettséget, miként bizonyos bûnbánó kifejezések és gesztusok – nálunk a siratóasszonyokat „bûnbánóknak” is mondják – csökkentik azt a bûntudatot, amit a valaha tudattalanul kívánt halál a rokonokban és a barátokban elõhív. Hamlet bánatának tüntetõ jellege is azt igazolja, hogy megboldogult apja iránti szeretetében reaktív elem is van.
Ennek a szeretetnek csakúgy, mint a gyásznak, szüksége van arra, hogy észrevegyék és elismerjék, hiszen sokkal inkább gesztusokban és szavakban nyilvánul meg, mintsem cselekedetekben. Amikor meghallotta, hogy apja gyilkosság áldozata lett, Hamlet türelmetlenül nyomoz további adatok után, hogy „oly gyors szárnyakon, / Mint a fohász s szerelmi gondolat / Szálljak bosszúmra”. Rögtön magáévá teszi a Szellem „királyi parancsát”, hogy bosszulja meg az apját, és ne engedje „Dánia királyi ágyát / Vérbujaságnak átkos fekhelyûl”. A Szellem eltûnte után, háromszor elismételve utolsó szavait: „Eszedbe jussak”, Hamlet megesküszik, hogy „letörlök emlékezetem / Lapjáról minden léha jegyzetet”, és „agyának könyvében” egyedül csak apja ezen parancsa fog élni.
Ám csakhamar kiderül, hogy Hamlet tettei közel sem olyan gyorsak és határozottak, mint a szándékai, ígéretei és esküjei. Az idõ múlik, és õ nem teljesíti az ígéretét, mire a Szellem még egyszer visszatér, hogy „edzze tompult szándokát”. Ezután sem a Szellem nem jelentkezik többé, sem Hamlet nem említi többet, csak egészen mellékesen, három alkalommal. Tekintettel Hamlet ilyetén viselkedésére, igazoltnak tûnik a kérdés: vajon a Szellem a záró „eszedbe jussak”-kal nem olyan fiút int-e meg, akinek az ígéreteiben nem lehet megbízni? És nem azért ismétli-e meg Hamlet háromszor ezeket a szavakat, hogy magába sulykolja azt, amire megesküdött?
Vajon a bosszú-e a halogatás oka?
Az egyes alakokról és viszonyaikról kifejtett eddigi gondolatok olyan kérdéseket érintettek, amelyekre a Hamletrõl szóló pszichoanalitikus értekezések ugyan nem sok idõt szenteltek, ám válaszuk általában és lényegében nem sokban különbözött. A mûvel foglalkozó pszichoanalitikusok erõfeszítései érthetõ módon a hamleti magatartás értelmezésére irányultak, a bosszú halogatásának okait firtatták, ami magával vonta Hamlet Claudiushoz, apjának gyilkosához való viszonyának elemzését is. E kutatások eredményei közül magasan kiemelkedik Ernest Jones tanulmánya, amit a pszichoanalitikusok táborán kívül is jelentõs shakespeare-ológiai dolgozatnak tartanak, mely kétségbevonhatatlanul gazdagította a Hamletrõl szóló hatalmas irodalmat.
Ernest Jones, a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület volt elnöke és Freud biográfusa, aki 1958-ban hunyt el, 1910-ben megjelentette Az Ödipusz-komplexus mint a „Hamlet” titkának magyarázata címû esszéjét, amit csak harminc év múlva, 1949-ben követett Hamlet és Ödipusz címû könyve. Miután könyvének egynegyedében bemutatta és elvetette „Hamlet titkának” korábbi megfejtéseit, Jones pszichoanalitikus választ ad arra a kérdésre, hogy Hamlet miért nem tudja vagy bírja, illetve mért nem bírja akarni Claudius meggyilkolását, azaz a bosszút (habár tudja és beismeri, hogy ez kötelessége), mindaddig, míg oly sokan el nem vesznek vele együtt.
Jones szerint Claudius tette – az, hogy megölte Hamlet apját és elvette az anyját – felébreszti Hamlet ugyanerre irányuló elfojtott vágyait. Ez újabb erõs elfojtást követel, ami teljes lelki erejét igénybe veszi, és tehetetlenné teszi õt. Emellett Hamlet úgy érzi, hogy Claudiusban ott lakozik az õ, Hamlet személyiségének legmélyebb és legmélyebbre temetett része, s hogy sorsa oly mértékben összefonódott Claudiuséval, hogy ha megölné, óhatatlanul önmagát is megölné vele. Ezért ezt csak akkor teszi meg, amikor a Királyné már halott (amivel elesik az incesztus mint gyilkossági késztetés), és amikor már számára sincs menekvés. Hamlet pszichoneurotikus (ciklotímiás hisztériás), a cselekvésre való képtelensége pedig intellektuális gyávaságából fakad, abból, hogy nincs mersze nyíltan belenézni lelkének legrejtettebb mélységeibe.
Amikor most közzéteszem némely fenntartásomat és egyet nem értésemet Jones értelmezésével kapcsolatban, teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy ez az értelmezés a Freud utáni egyik legnagyobb pszichoanalitikus tekintély sokévi kutatásának eredménye. Kritikai észrevételeimmel nem szeretném kisebbíteni ezt az autoritást. Nem azért hozakodok velük elõ, mintha teljesen biztos lennék pontosságukban, hanem azért, mert minden önkritikám mellett úgy hiszem, hogy ekként jobban hozzájárulok a szóban forgó probléma megértéséhez, mintha megelégednék a számomra elfogadhatatlannak tûnõ megállapítások kritikátlan továbbadásával.
Elõször is hangsúlyoznom kell, hogy Jones szerint Hamletet „jobban felháborítja anyjának bûne, mint a nagybátyjáé”, s inkább a vérfertõzés háborítja fel, mint a gyilkosság. Ebbõl az következne, hogy Hamlet jobban elfojtja Ödipusz-komplexusának incesztuózus részét, mint az anyagyilkos komponenst. Ezzel kapcsolatban érdekes Hamlet egy mondatának értelmezése, melyet akkor mond, amikor Opheliát kolostorba küldi, azzal, hogy ne szaporítsa a bûnösöket. Azt bizonygatván a lánynak, hogy minden ember gazember, önmagát hozza fel példának, és így szól: „oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül”.
„Mit fejez ki ez a sötét gondolat?”, töpreng Jones, és így folytatja: „Ez vészjóslóbban cseng, mint a királygyilkosság. És van egy kis különbség a 'bár meg sem születtem volna' és a 'jobb lett volna, ha anyám világra sem szül' között is. Vajon kellett itt említenie az anyját? És kinek lett volna jobb?” S mivel Hamlet más helyütt a lélekrõl mint Néró „vértagadó” lelkérõl beszél, mely a keblébe költözhetne, Jones azt sejteti (habár nem mondja ki, és nem is tulajdonít neki különösebb jelentõséget), hogy az anya emlegetése is kapcsolatban lehet bizonyos incesztuózus gondolatokkal, valami „borzalommal”, ami csak azért borzalom, mert a nõ, akire vonatkozik, az anyja.
Hogy az úgynevezett „olvasásban”, azaz Shakespeare szövegének értésében és értelmezésében mennyi minden függ az olvasói elvárásoktól, jelzi a következõ mondat egyik kommentárja is. Folytatván a maga befeketítését, Hamlet felsorolja hibáit: „Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy idõm, hogy elkövessem benne.” Dower Wilson neves Shakespeare-kutató azt fûzi hozzá e szavakhoz, hogy „szörnyen hangzanak – míg meg nem vizsgáljuk õket és úgy nem találjuk, hogy egyáltalán semmit sem jelentenek, mert mindez bármely halandóról elmondható”. Ugyanaz a szöveghely, ugyanazok az önvádak az egyik, pszichoanalitikusan orientált kommentátor fülében vészjóslóan csengenek, az elfojtott incesztuózus vágyaknak a tudatba való kis betörését sejtetik, míg a másik kommentátor, Shakespeare kitûnõ ismerõje teljesen ártalmatlannak és jelentéktelennek találja õket.
Bár Hamlet anyjához való viszonyában tagadhatatlanul vannak erotikus vonások, és anyagyilkos gondolatok és impulzusok támadnak benne, amikor „Az egérfogó”-jelenet nyomán bebizonyosodik, hogy anyjának volt szeretõje és mostani férje megölte az apát, én nem úgy látom, hogy a bosszú halogatásának oka a saját incesztuózus vágyaitól való félelem lenne, valamint a képtelenség, hogy ezekrõl a törekvésekrõl lemondjon, letörje õket. Azt hiszem, hogy az okot inkább a gyilkoshoz, a nagybátyhoz és mostohaapához, Claudiushoz való viszonyában kell keresni.
Halogatás a lelkiismeret miatt
Ismeretes, hogy Hamletet egészen anakronisztikusan, modern öltönyben, frakkban is színre vitték, hogy hangsúlyozzák korszerûségét, és a darabot közelebb hozzák a jelenkori nézõhöz. Engedjünk meg magunknak hasonló szabadságot: tegyük fel, hogy Hamletnek a maga, azaz Shakespeare korában van pszichoanalitikusa, és néha hozzá fordul – például az Opheliával való jelenet után (melyrõl az imént beszéltünk) és „Az egérfogó” után (a III.1 és a III.2 között), amikor kétségei és bánata tetõzõdnek, amikor többé nem érti magát, és nem tudja, mihez kezdjen. Az orvostól magyarázatot kér arra, hogy miért nem tette meg mindeddig, amit az apja Szelleme megparancsolt, és amit maga is akar: miért nem gyilkolta meg a nagybátyját.
Az orvos valószínûleg megkérné Hamletet, hogy mondja el maga, mit gondol errõl, mire Hamlet vagy azt mondaná, hogy kételkedik a Szellemben és a vádjában, vagy vállat vonva azt, amit a színészekkel való jelenet utáni monológban mond: „Nincs abba mód, / Hogy én galambepéjü ne legyek, / Vagy zsarnokság alatt elkeseredni / Epém legyen; különben már azóta / A lég minden keselyûit hízlalom / E szkláv dögével.” Azonban ha megkérdeznénk, hogy valóban ilyen lágy természetû-e, Hamletnek be kellene ismernie, hogy ellenkezõleg, bosszúvágyó („Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó”).
Ha hagynánk beszélni, Hamlet elmondaná, hogy apja temetése, anyja mennyegzõje és Claudius megkoronázása után vissza akart menni Wittenbergába, de nem tudná megmondani, miért egyezett bele mégis, hogy ott maradjon gyûlölt nagybátyja és az anyja mellett, akinek nem tudja megbocsátani sem az apja iránti hûtlenséget, sem az annak fivérével kötött vérfertõzõ házasságot. Eszébe jutna, hogy már a Szellemmel való találkozás elõtt kételkedett Claudius ártatlanságában, ám ezt senkinek sem árulta el. Sõt, habár már elõtte gyanakodott valami aljasságra, s habár, amint meghallotta az apa gyilkosának nevét, felkiáltott: „Ó, az én próféta lelkem!”, amikor Horatióval Claudius dõzsölésérõl beszél, elítéli ugyan ezt a rossz szokást, ámde az áldozatául esett embereket védelmébe veszi az alaptalan általánosításokkal szemben: „Ily ember is, mondám, ez egy hibáért / – Viselje bár, mint természet jegyét, / Vagy vakszerencse foltját, és különben / Erénye lenne tiszta, mint az üdv, / S oly végtelen, mint embertõl telik – / Ez egy hibáért a közvéleményben / Süllyedni, veszni tér: a cseppnyi rossz / Eltolja benne a nemesb valót, / Önnön gyalázatára.”
Nem lehet, hogy e szavakkal Hamlet önmagát is figyelmeztette, hogy nagybátyja hibája miatt ne veszítse szem elõl erényeit, hogy ne ítéljen róla igazságtalanul, s azért, mert szeret a pohár fenekére nézni, ne feltételezze róla mindjárt, hogy gyilkolni is kész?
S amikor új jelszavává téve az „eszedbe jussak”-ot elõveszi a tárcáját, hogy leírja, hogy valaki gaz létére mosolyoghat – nem annak jele-e ez, hogy hajlamos megbocsátani és elfeledni mosolygós nagybátyjának gazságait?
Hamlet vélhetõleg még elpanaszolja pszichoterapeutájának, hogy követik: gyerekkori pajtásai is meg Polonius is, és íme, még Ophelia is. Beismeri, hogy elege van a világból meg az életbõl, mert látja, hogy ez a világ esztelen (out of joint), s nem érzi, hogy felnõtt volna ahhoz, hogy helyrerántsa kibicsaklott ízületeit; hogy csak a halál utáni ismeretlentõl való félelem tartja vissza az öngyilkosságtól, s hogy õ szemlátomást túl lelkiismeretes a jelenkorhoz képest. A „lelkiismeret” (conscience) szót Hamlet elõször a már idézett monológban használja a színészekkel való jelenet után, Claudiusszal, a machiavellistával kapcsolatban, akit az imént még lelketlen, álnok, buja, fajtalan (kindless) gazembernek nevezett, de akinek a lelkiismeretét megpróbálja csapdába ejteni „Az egérfogó”-val, majd önmagával kapcsolatban, a rákövetkezõ monológban – „Lenni vagy nem lenni” – , amikor kimondja, hogy „az öntudat / Belõlünk mind gyávát csinál” („A lelkiismeret így kényszerít / mindenkit gyávaságra” – Nádasdy Ádám fordításában), s a gondolat és a kétségek lehetetlenné teszik, hogy a szándék tetté váljon. Így ismét bebizonyosodik, hogy Hamlet nem tartja gyûlölt nagybátyját teljesen lelkiismeretlen embernek; a bosszú halogatása mellett szóló eddigi okok mellé – a „galambepe” és a kétely Claudius bûnösségében – hozzájárul még egy harmadik: Hamlet lelkiismerete.
Hamlet pszichoanalitikusának szerepébe képzelve magam, azt hiszem, egyetértenék abbéli szándékával, hogy a színielõadással vizsgálja felül a Szellem identitását és nagybátyja lelkiismeretét, magamban pedig megjegyezném, hogy Claudiushoz való viszonya mégsem olyan egyértelmû, hanem hasonlóképp ambivalens, mint apjához való viszonyulása. A kérdés, hogy a bosszút a nagybátyját illetõ megfontolások, vagy az apával, illetve az apa szellemével való ellenkezés miatt halogatja-e, nyitva maradna.
Hamlet „bosszút áll” – de nem az apjáért
„Az egérfogó” után Hamlet megváltozik: megszabadulva minden gyanújától megjátssza magát. Már tudja „az útját”. Nem hiszem, hogy az ilyen állapotban lévõ ember pszichoanalitikusra gondolna. Csak akkor jutna eszébe, ha ismét nehézségei támadnának. Amikor a kalózok foglyaként, visszatérõben kikényszerített angliai útjáról (valahol a IV. felvonás 6. és 7. színe között) levelet küldött Claudiusnak és Horatiónak, írhatott volna egyet az orvosának is. Ebben értesítette volna, hogy álmodozó és gyanakvó emberbõl végre igazi bosszúállóvá vált, ám arról is, hogy elszalasztott egy alkalmat a bosszúállásra (amikor Claudius imádkozott), míg a másik alkalom (amikor megölte Poloniust), mely csak látszatra volt az, nagy bajba sodorta.
Vegyük úgy, hogy ebbõl a levélbõl az orvos mindent megtudott, amit a drámaszöveg tartalmaz, és hogy Hamletet az érdekli, vajon a nagybátyját, mint hiszi, csak a teljesebb, késõbbi bosszú miatt kímélte-e meg, vagy ez csak racionalizáció.
Azt hiszem, hogy nincs okunk kételkedni az indítékban, mely visszatétette vele a már kirántott kardot a hüvelybe. Az, hogy Claudius bûnössége bebizonyosodott, egyáltalán nem paralizálta Hamlet akaratát, ellenkezõleg: lendületet adott bosszúvágyának, és bûnös nagybátyja iránti korábbi megfontolásai is elpárologtak. Rögtön a színielõadás után úgy érzi, hogy a „hõ vért meginná”. Nincs az a betegeskedés, mely az utolsó pillanatban visszatarthatta volna a bosszútól.
Más kérdés, hogy mennyiben fakadt ez a visszatartás megboldogult apja s annak parancsa iránti hûségbõl, és mennyiben vezérelte a saját jelszava és a fogadalma. A Szellem a vérfertõzõ viszony megszakítását követelte; a bosszú halogatásával Hamlet meghosszabbította azt. A teljesebb bosszú, amire Hamlet törekszik, nem a meggyilkolt apa, hanem az õ személyes bosszúja. Ezt maga is kimondja: „És, most teszem meg: – akkor mennybe mén. Így állok én bosszút?” És habár errõl töprengve megemlíti, hogy Claudius úgy ölte meg az apját, hogy nem hagyta utoljára imádkozni, Hamlet megismétli: „S én bosszút álltam-e, / Ha rajt' ütök, midõn tisztálja lelkét”? A saját bosszúszomja miatt halogatja Hamlet az apai parancs teljesítését, nem bocsátva meg semmit, ellenkezõleg, súlyosbítva a bûnös büntetését. „E gyógyszer nyújtja csak beteg napod”, mondja Claudiustól távozóban.
Claudius bûntettének evokációja nem tette Hamletet tehetetlenné, és nem igaz, hogy az ödipális ösztöntörekvések elfojtására irányuló felfokozott igény felszívta volna minden energiáját. Hamlet szabadon gondolkodik és beszél mind apjának meggyilkolásáról, mind anyja vérfertõzõ házasságáról. Amikor az ima idején lemond a gyilkosságról, kimondja, hogy egy másik, rettenetesebb alkalommal fogja õt lebökni, akkor, amikor majd vétkezik, például amikor „vérparázna ágyán kéjeleg” (or in the incestuous pleasure of his bed).
Miután elesett a Claudius bûnösségében való kételkedés meg a „galambepe”, melyekkel Hamlet korábban a bosszú halogatását magyarázni próbálta, egyedül lelkiismeretessége marad. Ám amióta Claudius foglyává vált, akit szigorú õrizet alatt küldenek Angliába, ahol fõvesztés vár rá, már halogatásról sem beszélhetünk, hisz Hamletnek objektíve lehetetlen Claudius közelébe férkõznie. Azonban Fortinbras katonáival találkozva mégis alkalmat talál arra, hogy felrója magának e lelkiismeretességét, a „lassú bosszút” és az „állati feledséget” meg az „aggódó gyáva szõrszál-hasgatást”, mely „ha négyfelé hasítnók, / Egy rész az ildom, hárma gyávaság”. Itt közeledik Hamlet leginkább a „machiavellista” lelkiismeret-felfogáshoz, amit III. Richard így fejez ki: „Lelkiismeret – a gyáva mondta ezt / Elõször, hogy a bátrat sakkba tartsa.” (Vas István ford.). Hamlet bosszúszomja és becsvágya azonban még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy (miként Fortinbras és hadai) elfeledkezzék a „kimenetelrõl”, a halálról és arról, ami a halál után következik, hogy minden értelmi és indulati erejét bosszújának szolgálatába állíthassa; még ott van benne a „hamleti lélek” nyoma. Hamlet, a bosszúálló, még mindig nem tartja magát elég célratörõnek és vérszomjasnak.
A megváltozott lelkiismeret azt követeli, hogy Hamlet
apja parancsa helyett saját feladatát teljesítse
Helsingörbe visszatérve Hamlet a temetõbe megy. Ha összehasonlítjuk a halálhoz való mostani viszonyát azzal, ami a „Lenni vagy nem lenni”-monológban tükrözõdött, észrevesszük a hasonlóságot és a különbséget is: Akkor az élettel betelve a halált kívánta, de félt a halálban rejlõ és a halál utáni ismeretlenségtõl. Most is vonzza ez a téma, érdekli az ember, az emberi erények és földi maradványok e világi sorsa, de az erények és a maradványok is értéktelennek és semmisnek tûnnek a szemében. Ami különösen furcsa: nincs semmi adat arról, hogy Hamlet meglátogatta volna apja sírját, vagy gondolna még az apjára. Valami ügyvédrõl beszél és Yorickról, Nagy Sándorról meg Caesarról, de egy szót sem ejt az apjáról. A Szellem utoljára a királyné szobájában jelentkezett, hogy, egyebek mellett, kiélezze fiának szinte eltompult bosszúálló szándékát – ezután semmi nyoma. A bosszúálló a bosszú tragédiájában mintha teljesen elfeledkezett volna arról, aki ezt a bosszút követelte.
Ophelia öngyilkossága és temetése lesújtja. Ez a fájdalom sem paralizálja, de belátja, hogy itt tehetetlenek és értelmetlenek a szavak. De ez a tehetetlenségérzés mintha összekapcsolódna azzal, amikor álmatlanul feküdt a hajókabinban, helyzete „irtóztatóbb volt egy rablázadásnál”, aztán egy hirtelen és határozott tettel mégis megmenekült a neki szánt sorstól, és a vesztõhelyre juttatta fogvatartóit. Energikusan és csöppet sem betegesen, túlzott skrupulusok nélkül, az önvédelem jogán mondja: „Egyik se nyomja lelkem”. („Nem bánt a lelkiismeret” – Nádasdy Á. fordításában.) Rögtön ezután megkérdezi Horatiót: „Nem néz-e most rám, gondold meg – királyom / Megölte; megszeplõsíté anyámat; / Ide csöppent, trónraléptem és reményim / Közé; kihányta horgát életemre, / S minõ fogással! – nem lélekbe jár, / Hogy megfizessek e karral neki? / S nem kárhozat, hogy az emberiség / E rákfenéje pusztitson tovább?” („hát nem belsõ parancs, / hogy ez a kar leszámoljon vele? / Nem bûn-e hagyni, hogy ez a fekély / tovább rohasszon minket?” – Nádasdy Á. fordításában).
Ismét a lelkiismeretrõl van szó. Azonban Rosencrantz és Guildenstern esetében a lelkiismeret hallgat, míg Claudius esetében beszél, de már nem megbéklyózó lelkiismeretként, mely a tett halogatását vagy a róla való lemondást sugallja, hanem a tettet megparancsoló lelkiismeretként, mely kárhozattal fenyeget annak elmaradása esetében. És ez már nem a bosszúálló lelkiismerete és tette, aki áldozata kínjaiban kéjeleg, ez az orvos lelkiismerete, gyógyító lelkiismeret, mely felelõsséget érez testünk (our nature) egészségéért, mely úgy távolítja el a gonosztevõt, mint a sebész a betegség fészkét vagy a veszélyes daganatot.
Az apa itt csak közvetetten merül fel, mint Király, államfõ. Hamlet halála elõtti utolsó monológjában sem említi egy szóval sem apját. Horatióhoz és a többi élõhöz fordulva a saját nevével törõdik és azzal, ami utána marad, az országgal, melynek nem válhatott királyává – a megboldogult, az õ parancsa és világa mintha soha nem is léteztek volna számára.
Hamlet, akit sohasem hatott át teljesen az ügy, mely voltaképpen az apja ügye, végül megszabadul tõle, a világ és az élet felé fordul, és gyógyítva hal meg, eltávolítva azt, ami „bûzlik” Dániában. Azt hiszem, hogy Jones figyelmét elkerülte Hamlet személyiségének ez irányú fejlõdése és átváltozása, a bosszú átváltozása gyógyítássá, a halálbüntetés átváltozása megmentõ aktussá.
Jones szerint Hamlet „Az egérfogó” után sem másmilyen, mint azelõtt. A színielõadás, melyben az unokaöcs megöli a nagybátyját, s melyben „nincs szó hûtlenségrõl vagy incesztusról” (Jones elfelejtette, hogy maga Hamlet figyelmezteti Claudiust, hogy „mindjárt meglátják, hogyan nyeri el a gyilkos /az unokaöcs/ Gonzago /a nagybáty/ nõje szerelmét”), Jones szerint az „élénk képzeletû” királyfiban felváltotta feladatának teljesítését. Amikor késõbb imádkozás közben éri Claudiust, felfogja, hogy a feladat továbbra is elõtte áll, de csak annyit mondhat: „Most megtehetném” (nem pedig „Most megteszem”). Így Jones.
Voltaképpen azonban Hamlet épp ezt (hogy „most megteszi”) mondja a következõ mondatban, mely így szól: „És, most teszem meg” (And now I'll do't.) Ilyen, nyilván tudattalan, mégis tendenciózus elvétések teszik lehetõvé Jonesnak, hogy a „pszichoanalitikus megoldást” révbe juttassa: elsiklik a szöveghelyek felett, melyek ellentmondanak neki.
Én nem úgy látom, hogy Hamlet kimondottan pszichoneurotikus lenne. Eléggé megbirkózott Ödipusz-komplexusával, az apja iránti ambivalens viszonyból származó negatív érzéseket átvitte a nagybátyjára, a pozitív érzéseket pedig reaktív imádattá fejlesztette, miközben az anyja iránti elsõdleges erotikus szerelmet átvitte Opheliára. Ha annak rendje s módja szerint követte volna apját a trónon, mint Fortinbras mondja, valószínûleg „nagy király vált volna még” belõle, és beigazolódott volna Ophelia véleménye, hogy „udvarfi, hõs, tudós, szeme, kardja, nyelve”. Az apja hirtelen halála, anyja férjhezmenetele és Claudius királlyá választása megzavarták ezt a fejlõdést és bizonyos regresszióhoz vezettek, mely öngyilkos vágyakban is megnyilvánult és vonakodásban a túl nehéz feladattól, hogy a „helyretolja” a világot. Ám Hamlet egyáltalán nem marad passzív. Bizonyos késéssel és kerülõ úton, de végül mégis megtalálja a maga útját és teljesíti a feladatát – a magáét, nem pedig az apjáét!
Jones szerint Hamlet „a két lehetetlen alternatíva közül a passzív megoldást fogadja el”. E két alternatíva: Id-jének keresése, hogy kielégítse elfojtott vérfertõzõ vágyait – és felettes-énjének tilalma, hogy megölje anyjának férjét. Nekem úgy tûnik, hogy Hamlet bensõ konfliktusa fõként egójában és szuperegójában játszódik le. Hamlet apja, a „bátor” vagy „hõs” Hamlet – „így becsülte az ösmert világrész”, mondja Horatio, és Claudius is így beszél róla (our most valiant brother) – harcos volt, aki vitézi módon elhódította a norvég földeket az öreg Fortinbrastól. Ambiciózus öccsének, Claudiusnak mindenképp modernebb, „machiavellista” nézetei voltak. Így képzõdött az a felettes-én, mely egyrészt kárhozattal (pokollal vagy purgatóriummal) fenyeget az olyan bûnökért, mint egy ártatlan ember meggyilkolása, de bátor hódításokat, sõt vérbosszút is követel, és élesen elítéli az ilyen kötelességek alóli kibújást – másrészt azonban elítéli, és mint avítt és a korhoz nem illõ gondolkodást megbélyegzi a középkorias skrupulusokat és határozatlanságot, különösen egy uralkodó esetében.
És másról is szó van. A diák, aki a reformáció és a protestantizmus egyik központjában, Wittenbergában tanult, egyéb humanista hatásoknak is ki volt téve, melyek ellentétben álltak mind apja lovagi, mind nagybátyja „machiavellista” szemléletével. Láttuk, hogy Hamlet fejlõdése az ezektõl való megszabadulás felé tart, más irányt vesz, eltávolodik mind a vallási-lovagi, mind a „machiavellista” nézetektõl, a kötelességvállalás irányába fejlõdik, mégpedig kortársai és az alattvalók, az õ jövõjük iránt. Claudius „rákfenéjének” meggyilkolásával Claudius „machiavellizmusa” is megtagadtatik, de Fortinbras megválasztására szavazva – akinek elsõ szava e tartományhoz való jogát hangsúlyozza – Hamlet azt is lerombolja, ami apja mûvének és örökségének tekinthetõ.
Jones szerint Hamlet a le nem gyõzött és legyõzhetetlen komplexus áldozata, aki elfojtott incesztuózus vágyait részben azzal elégíti ki, hogy megengedi nagybátyjának, hogy helyette vigye végbe az incesztust, s a bosszú parancsát csak akkor teljesíti, miután nagybátyja cinkosának kezével halálos sebet ejtett önmagán is. Számomra Hamlet Shakespeare korának gyermeke, tehát a reneszánsz koré, amikor az egyházi-feudális rend polgári-kapitalista renddé alakult. „Hamlet (idézem a saját, 1949-ben megjelent esszémbõl) egyik lábbal ebben, másik lábbal abban a korban áll. (…) Szemünk elõtt igyekszik kirántani a lábát az elavult, kísérteties, holt múltból, rángatja, és végül sikerül kirántania.” Hozzátenném: úgy, hogy közben új lelkiismeretet szerzett, kiépített egy új felettes-ént (amit ma is a pszichoanalitikus terápia fontos tényezõjének tartanak), ami arra kötelezi, hogy önmagát gyógyítva hozzájáruljon a rothadt Dánia meggyógyításához. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
