Vedres Balázs:

Bank és hatalom

A bankok helye a magyar nagyvállalatok kapcsolathálójában^*

Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
Pénzügy és Szociológia szak

e-mail: vedres@euler.bke.hu

1997. május

1. Bevezetés

Az Amerikai Egyesült Államokban már hosszú évtizedek óta folyik az a gazdaságszociológiai vita, amely a nagyvállalatok feletti kontroll kérdése körül indult. Kezdetben a bankokat és a bankárokat tartották a vállalatok feletti hatalom gyakorlójának, majd a harmincas évektől a hetvenes évekig a menedzserializmus tézise volt az egyeduralkodó, a gazdaságszociológiai elemzések a menedzserek korlátlan rendelkezési hatalmát mutatták ki a tulajdonosoktól és a hitelezőktől is függetlenné vált nagyvállalat felett. Csak a hetvenes években kérdőjeleződött meg ismét a vállalatok függetlenségének elképzelése, és merült fel újra a vállalatok feletti külső kontroll, így a pénzintézetek hatalmának kérdése is.

Magyarországon a piaci átalakulás kapcsán szintén felvetődött a menedzserek esetleges hatalmának kérdése. Szelényi Iván a menedzserializmus egy sajátos, posztkommunista változatának megfogalmazásában szintén a (valós) tulajdonosoktól való vállalati függetlenségből indul ki, amely elsősorban a diffúz tulajdonviszonyoknak köszönhető (Szelényi et al 1996). A nagyvállalatok diffúz tulajdonviszonyaira David Stark elemzése hívta fel a figyelmet, kimutatva, hogy csak a vállalatok kisebbségénél beszélhetünk igazi tulajdonosokról (Stark 1994). Érdemesnek tűnik azonban a vállalati függetlenség kérdését a bankok vonatkozásában is megvizsgálni. A menedzseri hatalom elképzelése mellett egyre több társadalomtudományi munkában vetődik fel a bankárok, illetve a bankok esetleges hatalmának gondolata. Lengyel György és Bartha Attila a menedzserek és a bankárok csoportját mint a kilencvenes évek gazdasági elitjének lehetséges domináns csoportját vizsgálta, a posztkommunista menedzserializmus implikációi mellé helyezve a bankárok lehetséges dominanciájának kérdését (Lengyel - Bartha 1997). A bankok hatalmának vizsgálata azonban szükségképpen a független vállalat tételének és képzetének feladását jelenti, a banki hatalom mértékének meghatározásához az egyes bankok és bankárok összességének leírása mellett inkább a vállalatközi kapcsolatok elemzésére van szükség. A központi kérdés tehát az, hogy hol helyezkednek el a bankok a magyar nagyvállalatok kapcsolathálóiban; vajon centrális, hatalomra utaló pozíciót foglalnak el, vagy csak másodrangú a szerepük a független nagyvállalatok mellett. A bankuralom tézise - vagy annak kortárs tudományos megfogalmazása, a pénzügyi hegemónia elmélete - szerint a bankok sajátos hatalmi centrumként értelmezhetőek. A magyar bankrendszer közelmúltbeli története alapján azonban a bankok gyengülő pozícióját látjuk a vállalatokkal szemben a tőkepiacon.

A bankok esetleges hatalmát a bankok és a száz legnagyobb forgalmú nagyvállalat igazgatósági átfedésekből álló hálózatának elemzésével igyekszem meghatározni. Elsőként a nagyvállalatok feletti hatalomról folyó vita legutóbbi szakaszát, a menedzserializmus és a pénzügyi hegemónia elméletét mutatom be röviden, majd a magyar bankok vállalatok feletti kontrolljának lehetséges csatornáit, és ezek makrogazdasági meghatározottságait vázolom. Az empirikus elemzés előtt az igazgatósági átfedések elemzéséhez használt hálózatelemzés módszertanára térek ki röviden.

2. Vita a nagyvállalatok feletti hatalomról:
a menedzserializmus és a pénzügyi hegemónia elmélete

A múlt század végén és a század első felében sokan megfigyelték és leírták a pénzügyi intézmények és a bankárok erős hatalmi pozícióját. A húszas évektől azonban a bankuralom tézise feledésbe merült, a gazdasági hatalom szerkezetének változását figyelték meg a gazdaságszociológusok (Mizruchi - Stearns 1994, Swedberg 1989). Ezen időszak meghatározó elemzése Adolf Berle és Gardiner Means The Modern Corporation and Private Property című könyve (Berle - Means 1989), melyben a szerzők a kapitalizmus fejlődésének két új trendjét mutatják ki. Az első a növekvő tőkekoncentráció és a vállalati méretek növekedése, a második pedig a tulajdon és a rendelkezési hatalom elválása. Ez utóbbi a kor gazdaságszociológiájának meghatározó gondolatává vált, amelyet James Burnham fejtett ki a The Managerial Revolution című munkájában (Burnham 1989). Berle és Means érvelése szerint a menedzserek az elaprózott tulajdonszerkezet révén képessé váltak az osztalék, és így a visszatartott jövedelem nagyságának a meghatározására. A növekvő nyereségesség eredményeképpen egyre több szabad rendelkezésű visszatartott jövedelem állt a menedzserek rendelkezésére, ami lehetővé tette a vállalat működésének belső forrásból történő finanszírozását. John Kenneth Galbraith a The New Industrial State című könyvében (1991 [1967]) a technostruktúra (a vállalat vezető testülete, „agya”) uralmának egyik biztosítékát a piacokat kiiktató tervezésen alapuló gazdálkodásban látta, amelynek egyik formája a saját forrásból történő finanszírozás, amely megszünteti a bankárok beleszólását a vállalat működésébe. A menedzsment hatalma azonban meginog, ha a vállalat jövedelmei elapadnak, és bankhitelre szorul. Ez azonban akkoriban csak ritkán fordult elő.

A menedzserializmus tézise egészen a hetvenes évek közepéig egyeduralkodó maradt a gazdasági hatalom magyarázatai között. A hetvenes évek közepétől azonban a nagyvállalatok feletti kontroll vitája új fordulatot vett, bebizonyosodott, hogy a vállalati tulajdonszerkezet felaprózottsága nem áll, a részvények nagy része - többek között - pénzintézetek kezében összpontosul. A menedzserializmus tézisének elméleti hiányosságaként rótták fel azt, hogy figyelmen kívül hagyja a vállalatközi kapcsolatokat, a vállalatot elszigetelt egységként fogja fel (Glasberg - Schwartz 1983, Mintz - Schwartz 1981, 1985, 1986). A vállalatközi kapcsolatok és a gazdasági hatalom új elméletei már a társadalmi kapcsolathálók fontosságát hangsúlyozták, egyidoben a modern gazdaságszociológia központi elképzelésének, a gazdasági cselekvés és intézmények társadalmi beágyazottságának megszületésével (Granovetter, 1985, 1994, Swedberg 1995). Ugyancsak a közelmúlt fejleménye az, hogy a közgazdaságtani irodalomban is megjelent a vállalatok feletti hatalom kérdése, bár semlegesebb formában, a vállalati irányítás (corporate governance) fogalmát használva (Balling 1997). A vállalati irányítás közgazdaságtani fogalma egy átfogó rendszert takar, amelynek a közjót kell szolgálnia (Monks 1997). A menedzserializmus egyeduralmának vége azonban nem csupán elméleti újítások eredménye volt, hanem összefüggésben állt a vállalatok megváltozott tőkepiaci környezetével is. Linda Brewster Stearns kimutatta, hogy az amerikai vállalatok finanszírozásában a hatvanas évek vége óta a belső források aránya csökkenőben van a külső forrásokhoz képest (Stearns 1986). 1946 és 1964 között a vállalatok finanszírozása egyharmad arányban történt külső forrásokból, míg 1965 és 1980 között már a források fele idegen volt.

A gazdasági hatalomról alkotott új elméletek a vállalaton kívül keresték a hatalom forrását, így került újra előtérbe a pénzintézetek hatalmának kérdése is. A banki hatalom elméletei közül Beth Mintz és Michael Scwartz pénzügyi hegemónia - elméletét kell kiemelnünk. (Mintz - Schwartz 1985, 1986). 1985-ös The Power Structure of American Business - című könyvük központi feltevése, hogy az aszimmetrikus vállalatközi viszonyok a hegemónia fogalmával írhatók le. Egy hegemonisztikus viszony akkor jön létre, ha egy vállalat döntései jelentős hatással vannak egy másik vállalat döntéseire, amely vállalat nem képes az első döntésének hatását semlegesíteni. A másik vállalat olyan stratégia követésére kényszerül, amely az első érdekeivel megegyezik. Alapvető különbség van az operacionális vagy stratégiai döntéshozatalba való beleszólás és a strukturális kényszer között. Az előbbi feltételezi a vállalat döntéshozó szerveiben való részvételt, míg az utóbbi a gazdasági feltételek megváltoztatását jelenti, amelyhez az alárendelt helyzetben lévő cég alkalmazkodni kényszerül. A menedzserializmus elméletei csupán a diszkrecionális döntéshozatal, a vállalatirányítás napi döntéseinek függetlenségét tartották szem előtt. A hetvenes évek elején a menedzserializmus kritikái között a bank - kontroll elméletei is megjelentek. Ezek a megközelítések azonban a menedzserializmushoz hasonlóan a bankok szerepét a vállalati döntéshozatal közvetlen irányításában keresték. Ezen elméletek alternatívájaként fogalmazódott meg a pénzügyi hegemónia tézise.

Az elmélet a hitelviszony aszimmetriájából indul ki: a hitel az adósok számára függőséget jelent a hitelezőktől. A bank és vállalat viszonyában két tényezonek köszönhető a viszony aszimmetriája: a tőke mint jószág szűkösségének, valamint annak, hogy a vállalatok hitel iránti szükséglete gyakran együtt jár a vállalati működés zavaraival. A pénzügyi hegemónia mértéke tehát függ a tőkepiac helyzetétől. Az a tény, hogy a piacon kevés a jó befektetés és sok a befektetendő tőke a hiteltranzakciókra is hatással van. A hitelkamatlábak csökkennek, a hitelfelvétel feltételei enyhülnek, a bankok kényszerhelyzetbe kerülnek. Ha tőkehiány van, ennek ellenkezőjét tapasztalhatjuk: a hitelfelvevők kerülnek kényszerhelyzetbe. A tőketöbblet esetében mégsem tapasztalható, hogy a hitelfelvevők befolyása megnövekszik a bankok döntéshozatalában. Az aszimmetria oka az, hogy egyrészt a tőke univerzális jószág, másrészt a bankok gyakran hitelnyújtó monopóliumként viselkedhetnek. A hitelviszonyban általában a vállalat az, amelynek sürgős a hiteltranzakció, mivel a hitel nélkül működése veszélybe kerülhetne. A tőke többlete a piacon másfelől ritkán sodorja veszélybe a bankokat, tőkéjüket ekkor a kevésbé jó ügyfeleknek hitelezhetik ki.

A hetvenes évek elejétől a vállalatközi kapcsolatok tanulmányozásában fontos helyet kapott az átfedő igazgatóságok hálózatának elemzése. A vállalati igazgatóságok összetételének adataihoz viszonylag könnyű hozzájutni, az átfedések elemzésével pedig olyan kapcsolódásokra lehet következetni, amelyekről a vállalatoktól nehezen lehetne megbízható adatokat szerezni. Az igazgatósági átfedések nem feltétlenül maguk jelentik a vállalatok közötti kapcsolódást, bár ezek fontos információs csatornaként szolgálhatnak, hanem inkább indikátorai két vállalat közötti érdekeltségi viszonynak (Scott 1985, Mintz - Schwartz 1985). Ez a viszony lehet tulajdonosi érdekeltség, hitelviszony, vagy szállítói - vásárlói viszony. Mintz és Schwartz hipotéziseiket az igazgatósági átfedések hálózatának vizsgálatával tesztelték. Fő hipotézisük az volt, hogy ha a bankok a közvetlen és közvetett kapcsolataik tekintetében centrális pozíciót foglalnak el ebben a hálózatban, akkor ez hegemonisztikus hatalmi pozícióra utal. A vizsgált sokaság a legnagyobb amerikai pénzügyi és nem pénzügyi cégekből állt össze két időpontra, az 1962-és minta 1131, az 1966-os pedig 1111 céget tartalmazott (Mintz - Schwartz 1981, 1985). A hálózat szerkezetének elemzése egyértelműen a pénzintézetek centralitását igazolta.

Mintz és Scwartz munkájának kritikájként a hegemónia fogalmának meghatározatlanságát rótták fel, valamint hogy az igazgatósági átfedések nem feltétlenül a banki hatalom jelei. A szerzők maguk is meglehetősen bizonytalanok az átfedések jelentését illetően (Marsden 1988). Az igazgatósági átfedések tartalma, illetve megbízható indikátor volta körül sok vita folyt. Az átfedések nem csak a vállalatközi kapcsolatokkal állhatnak összefüggésben., hanem az igazgatók személyes érdekeivel is: egy igazgatósági átfedés a két vállalat közötti gazdasági viszony helyett következhet az igazgató személyének fontosságából (sok igazgatóságban találhatók például közgazdászprofesszorok, vagy neves jogászok), vagy egyszerűen az igazgatósági tagok magas honoráriumából. Ezek az alternatív magyarázatok nagyrészt kiszűrhetőek, ha megkülönböztetjük az irányított és irányítatlan igazgatósági kapcsolódásokat. Az irányított igazgatósági kapcsolatok esetében van egy küldő, és egy fogadó cég, ami azt jelenti, hogy a küldő cég egy alkalmazottja a fogadó cég vezetőségének - a hazai viszonyoknak megfelelően felügyelőbizottságának vagy igazgatóságának - tagja. Az irányított kapcsolatok esetében az említett egyéni indítékok nagyrészt kizárhatóak. Az irányított kapcsolatok és a vállalatok hatalmi viszonyai egyes kritikák szerint azonban nem feleltethetoek meg egymásnak egyértelműen. A delegálás értelmezhető kooptálásként is, azaz a banki menedzserek jelenléte a vállalati igazgatóságokban történhet vállalati meghívásra is, és szolgálhatja a vállalat érdekeinek kijárását a banknál (Mintz - Schwartz 1985, Fligstein - Brantley 1992). A kooptálás azonban véleményem szerint nem jelent feltétlenül a delegálással ellentétes irányú viszonyt. Ha a vállalatok banki menedzsert hívnak a vezető testületeikbe, az ugyanúgy a vállalat banktól való függésére utalhat, csak a viszony kezdeményezője a vállalat.

3. A bankok és vállalatok kapcsolatának meghatározottságai Magyarországon

A pénzügyi hegemónia elméletének bemutatása után felmerül a kérdés: mennyiben áll mindez a magyar bankokra; beszélhetünk - e egyáltalán posztkommunista pénzügyi hegemóniáról. Beth Mintz és Michael Schwartz tanulmánya amerikai bankokra vonatkozott, az amerikai gazdaságnak arra az időszakára, amikor a vállalatok belső forrásból való finanszírozottságának aránya csökkent, a bankhitelek aránya pedig növekedett (Stearns 1986). A bankok és vállalatok kapcsolata azonban nem egyszerűen a tőkepiac hullámzásaitól függ, már a bankrendszer kialakulásakor is jelentős különbségek voltak e tekintetben az országok között. Alexander Gerschenkron a Gazdasági elmaradottság történelmi távlatból - című tanulmányában az ipari forradalom különbözo útjait bemutatva kiemeli a bankok eltérő szerepét (Gerschenkron 1984). Az angliai iparosítás során a banki beruházási hiteleknek messze nem volt akkora szerepük, mint Németországban, ahol a bankok erősen összefonódtak a vállalatokkal. A megválaszolandó kérdés az, hogy a tőkepiac mai állapota és a kétszintű bankrendszerhez való visszatérés meghatározottságai milyen lehetőséget biztosítanak a bankoknak arra, hogy hatalmi pozíciót foglaljanak el a gazdaságban.

A pénzügyi hegemónia elmélete alapján a bankok hatalmi pozíciójának elsődleges forrása a tőke mint szűkös jószág feletti rendelkezés. A bankok hatalmi pozíciójának lehetséges gazdasági csatornái tehát egyrészt a tulajdonviszony, másrészt a hitelviszony lehetnek (Dittus - Prowse 1996, Baer - Gray 1996). A bankok vállalatok tulajdonosaivá válását a pénzintézeti törvény korlátozza (1991-es évi LXIX törvény). Peter Dittus és Stephen Prowse magyar, cseh és lengyel bankvezetőkkel készített interjúk alapján arra a következtetésre jutott, hogy a bankok nem is kívánnak tulajdonosi kontrollt gyakorolni a vállalatok felett abban az értelemben, hogy a vállalatok valós tulajdonosaivá váljanak (Dittus - Prowse 1996). Az új magánbankok nem kívánnak tulajdonossá válni vállalatokban, a régebbi nagybankok örökölt rossz ügyfeleik felett pedig csak addig kívánnak tulajdonosi jogokat gyakorolni, amíg követeléseiket ki nem elégíthetik. A bankok tulajdonszerzésének oka nagyrészt a kényszer volt, az ügyfeleik életképtelenné váltak volna a magas hitelkamatok miatt, a banknak viszont céltartalékot kellett volna képeznie a rosszá vált hitele után. Így sokszor az egyetlen megoldás a hitel - tőke konverzió maradt. 1987 körül a bankok befektetési ajánlatokkal is próbáltak ügyfeleket szerezni.

A bankok és a vállalatok viszonya elsősorban a hitelezés kapcsán értelmezhető, illetve elsősorban ebből adódhat a bankok esetleges hatalmi pozíciója. A bankok és vállalatok közötti hitelviszony aszimmetriájának jellemzéséhez az információszerzés, a piaci ösztönzők és a jogi háttér a legfontosabb szempontok (Baer - Gray 1996). A gazdasági átalakulás eredményeként a bankok rendelkezésére álló vállalati információk jelentősen elértéktelenedtek. A bankok számára az átalakulás kezdetén gyengék voltak a piaci ösztönzők a vállalatok feletti kontroll kiterjesztésére és a rossz hitelek felszámolására. Az állami nagyvállalatok számára a költségvetési korlát keménnyé vált, az állami kereskedelmi bankok számára azonban nem. A hitel -, bank - és adóskonszolidáció alapelvei között szerepelt a piaci alapokon nyugvó megoldások alkalmazása, a gyakorlatban ez az elv azonban nem érvényesült (Kormányzati Ellenőrzési Iroda 1996). A hitelezői kontrollhoz szükség van arra is, hogy jogi garanciák legyenek a kintlevoségek begyujtésére, amelyek hozzájárulnak a hitelvisszafizetési fegyelemhez. A hitel lehetséges biztosítékainak köre meglehetősen korlátozott. A bank az adós felszámolása esetében meglehetősen hátul áll a kielégítendő követelések sorrendjében, és a bírósági döntésre, amivel a bank a hitel fedezetéhez juthat több hónapot kell várni. Ha meg is kapja a hitel fedezetét, annak értékesítése sokszor nehézséget jelent, a fedezetül szolgáló eszközök piaca gyakran rendkívül szuk. A hitel behajtásának utolsó lépése a csodeljárás kezdeményezése, vagy a vállalat felszámolása. A csődtörvény megteremtette a lehetőséget az ilyen eljárásokhoz, a nehézségek a végrehajtás ellenőrzésében vannak, a vállalatok az eljárás során kimenthetik értékes eszközeiket.

A kétszintű bankrendszer kialakítása Magyarországon tíz évvel ezelőtt egy stagnáló gazdasági környezetben történt, amelyet a vállalatok 1990-91-es nagy piacvesztése követett. Ez a válság a tőkepiac mindkét oldalát érintette (Ábel - Szakadát 1997, Várhegyi 1995). A bankok fokozott óvatossággal jártak el a magas infláció miatt a hosszú távú finanszírozást illetően, a kihelyezések csökkentek. Ez a csökkenés a vállalati hitelek reálértékében is megmutatkozik, a bankszektor piaca tehát szűkült. A vállalati bankhitelek GDP-hez viszonyított aránya is csökkent, a bankok piacvesztése nem csak a gazdaság összezsugorodásából adódott, hanem a bankhitel súlyának csökkenéséből is a vállalati finanszírozásban. 1994-ben a gazdaság és a hitelek reálértékének a csökkenése ugyan megállt, de a hitelek GDP-hez viszonyított aránya tovább csökkent. A vállalatoknak nyújtott hitelek a bankok nettó hazai eszközeinek egyre kisebb részét jelentik (Magyar Nemzeti Bank 1995). A monetáris restrikció és a banki hitelkínálat csökkenése között nincsen kimutatható összefüggés. A kortárs pénzelmélet a hitelcsatorna pénzmennyiségtől való viszonylagos függetlenségére hívja fel a figyelmet, a hitelkínálatnak saját logikája van (Király 1995). A tőkepiaci válság mellett az újjáalakuló kétszintű bankrendszer örökségeit is figyelembe kell vennünk. A bankrendszer hitelállományának nagy része az indulástól kezdve rossz hitel volt, illetve ügyfeleinek nagy része rossz ügyfél volt. John P. Bonin és Mark E. Schaffer kimutatta, hogy inkább az utóbbi, az örökölt ügyfelek voltak az oka a rossz hitelek növekményének még 1992-ben is, és nem a bankok felelőtlen hitelezése (Bonin - Schaffer 1996). Ezek a vállalatok ugyanis 1992-ben rendkívül rossz eredményt értek el. A rossz hitelek problémája inkább stock, mint flow probléma, a csődtörvény életbe léptetése nem oldotta meg a bankok problémáit, állami konszolidációra volt szükség.

A tőkepiac válsága a bankok és vállalatok kapcsolatát is átrendezte. Ezekről a kapcsolatokról azonban kevés empirikus elemzés készült. Király Júlia négy ideáltipikus vállalati csoportot különített el bankkapcsolataik szempontjából (Király 1995). Az első csoport a tartósan eladósodott ügyfeleké, ahol az 1987-es nagy bankhiteltartozás tovább nőtt, vagy nem csökkent. Ebben a csoportban többnyire korábbi állami nagyvállalatokat találunk, amelyek 1987-ben a termelés nagy részét adták. A kétszintű bankrendszer kialakításakor ezeknek a vállalatoknak a rossz hiteleit osztották el újra a nagybankok között. A második csoport a gyorsan eladósodóké, az ide sorolt vállalatok 1987-ben nem rendelkeztek jelentős bankhitellel, de 1990-1991-re a hitelállományuk jelentősen nőtt. Ezek a vállalatok többnyire állami vállalatok átalakulásával, szétesésével keletkeztek, többnyire közép- és kisvállalatok, amelyek külső forrásból növekedtek, és 1990-ben sokkszerűen érte oket a piacok nagy részének elvesztése. A harmadik csoportba a bankelhagyók tartoznak, akik 1987-ben jelentős bankhitellel rendelkeztek, de késobb ezeket a hiteleket törlesztették. Ezek a vállalatok többnyire tőkebevonással privatizált nagyvállalatok. A negyedik csoport az önfinanszírozóké, akik 1987-ben nem rendelkeztek jelentős bankhitel-állománnyal, és késobb is saját forrást, vagy bankok kívüli külső forrást használtak. Ezek a vállalatok többnyire a nagy exportálók közül kerülnek ki. Mindez a bankok gyenge, és egyre gyengülő pozíciójára utal.

A gazdaság igazgatósági átfedések alapján kirajzolódó hálózatának elemzéséről nem készült még magyarországi elemzés. A tulajdonosi viszonyok hálózatát David Stark vizsgálta a hálózati koordináció nyomait keresve (Stark 1994, Bruszt - Stark 1996). Arra a következtetésre jutott, hogy a gazdaságban rekombinátok, tulajdonon alapuló vállalati hálózatok alakulnak ki, amelyekben bankok és nagy részvénytársaságok körül Kft-k és Rt-k hálózata található, a vállalatok túlélési stratégiája a tulajdonosi hálózatokba szervezodés és a tulajdonosi kontrolltól való függetlenség. A kutatás során az 1993-as Figyelő 200-as lista vállalatainak és a 25 legnagyobb banknak a tulajdonszerkezetét térképezték fel cégbírósági adatok segítségével. A 200 vállalatból 183 adatait sikerült megtalálni, a 25 bankból pedig 23-ét. A 205 elemből 41 esetben volt többségi tulajdonos más részvénytársaság, 31 esetben volt külföldi többségi tulajdonos. A vállalati tulajdon egyrészt erősen koncentrikus csillag alakzatokat rajzol ki, sok esetben arról van szó, hogy a nagy állami vállalat sok kis Kft-re esett szét. Az esetek nagy részénél azonban összetett hálózati alakzatok is kimutathatók voltak, amelyek klikkekre hasonlítottak. Ezeket nevezte David Stark rekombinátnak. A tulajdonosi hálózatra vonatkozó vizsgálat 1996-os megismétlése alapján a kereszttulajdonlás mértékében nem található csökkenés, inkább enyhe növekedés mutatható ki. A tulajdonosi hálózatban ágazatok szerint klikkek voltak elkülöníthetőek (Stark - Kemény 1997).

Lehet - e tehát valamiféle alapja annak, hogy Magyarországon a bankok hatalmáról beszéljünk? A bankvezetők csoportjának egy 1993-as kérdoíves megkérdezése alapján Lengyel György és Bartha Attila arra a következtetésre jutott, hogy a bankárok csoportja a származás, a képzettség, a vagyon, a jövedelem és az életstílus tekintetében egyértelműen privilegizáltabb helyzetben van a menedzserekhez képest, és bizonyos jelek a bankárok dominanciájára is utalnak (Lengyel - Bartha 1997). Kimutatható, hogy a bankárok körében gyakrabban tapasztalható a vezető testületeket illetően multipozicionalitás, a bankárok tehát gyakrabban vesznek részt az átfedő igazgatóságok vállalatközi hálózatában. A befolyásos tanácsadói tevékenység is inkább a bankárokra jellemző, mint a menedzserekre. A szerzők végkövetkeztetése szerint sem a menedzserek, sem a bankárok dominanciájáról nem lehet beszélni, inkább arról van szó, hogy ezek a csoportok kölcsönösen kontrollálják egymást. Ez a következtetés egybevág Szalai Erzsébet tapasztalataival, aki interjús kutatásai alapján a bankok és a nagyvállalatok növekvő összefonódását tapasztalta a még a nyolcvanas évek végén (Szalai 1990). A bank és vállalat viszonya azonban nem a piaci eroviszonyokból következett, hanem túlnyomórészt hivatali jelleget öltött, ahol a bank kegyet gyakorol a hitelezéssel, de eközben a bankok is kiszolgáltatottak voltak a vállalatoknak. Ez a függőség a kilencvenes évek elején is fennmaradt (Szalai 1994).

4. Az átfedő igazgatóságok elemzésének módszertana

Kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e a hálózatelemzésről, mint új paradigmáról, de az bizonyos, hogy a kapcsolathálózatok elemzése a szociológiai szakirodalom legdinamikusabban fejlodo ága (Tardos 1995). A hálózatelemzés közvetlen előzménye a szociometriai iskola, amelynek Mérei Ferenc volt a legjelentősebb hazai képviselője (Mérei 1996). A társadalmi kapcsolathálók elemzése egy új nézopontot jelent a társadalomtudományokban, ahol a cselekvők (többnyire egyének) helyett a cselekvők egy halmaza és a közöttük lévő kapcsolatok az elemzés egységei. Az cselekvői hálózatok elmélete (actor - network theory) a hálózati szemléletmód általánosítását, és a cselekvők esetében az individuumoktól való elvonatkoztatást hangsúlyozza, ebben az elméleti irányzatban nincsen kiemelt szerepe a személyközi kapcsolathálóknak (Latour 1997).

A hálózatelemzés egyik legfontosabb döntése az elemzendő sokaság meghatározása (Marsden 1990, Faust et al 1994, Borgatti - Everett - Freeman 1996). A hálózatelemzéshez használt sokaság kiválasztásánál két kritikus kérdés merül fel: a sokaság határának meghúzása és a mintavétel. A hálózatelemzésben az elemek kapcsolódása a vizsgálódás tárgya, a határok meghúzása torzíthatja az eredményeket, mivel sok szálon kapcsolódó elemeket szakíthat el egymástól. A tanulmányomban nominalisztikus módon az árbevétel szerinti legnagyobb száz vállalat és az összes bank sokaságát vizsgálom. A hálózatelemzésben egy minta alapján az alapsokaságra következtetéseket levonni nehezen megoldható módszertani kérdést jelent, így a következtetéseimet csak a vizsgált sokaságra vonatkoztatom.

A sokaságról gyűjtött hálózati adatok két legfontosabb megjelenítési módja a gráf, illetve a szociomátrix (Faust et al 1994). A hálózatok gráf formájában történő megjelenítése esetében a sokaság elemeit pontok, a közöttük lévő kapcsolatokat pedig vonalak vagy nyilak jelképezik. A szociomátrix esetében a sokaság elemeit egy mátrix sorai illetve oszlopai képviselik, a közöttük lévő kapcsolatok kódja pedig a mátrix cellájában található. A kapcsolatok legfontosabb ismérve az elemzés szempontjából az irányítottságuk. Az irányítatlan kapcsolatok esetében (ha két cégnek közös igazgatósági tagja van) a gráf pontjait vonalak kötik össze, illetve a szociomátrix átló feletti része megegyezik az átló alattival. Az irányított kapcsolatokat a gráf pontjai közötti nyilak jelzik, ebben az esetben a szociomátrix sorai a küldött, az oszlopai pedig a fogadott kapcsolatok kódjait tartalmazzák.

A szociomátrix alapján a hálózat jellemzői számszerűsíthetők. A legegyszerűbb mutató a sűrűség (Faust et al 1994, Borgatti - Everett - Freeman 1996), amely a megvalósult és a lehetséges kapcsolatok hányadosa. Az átfedő igazgatóságok elemzésében a legfontosabb kérdés az egyes vállalatok centralitása a hálózatban. Ennek számítására legegyszerűbb eljárás az elemek fokának (kapcsolatai számának) összehasonlítása: amelyik elem több kapcsolattal rendelkezik, valószínűleg központi pozíciót foglal el a hálózatban. Irányított kapcsolatok esetében a cégek kifokának az összehasonlításából lehet következtetni az elemek centralitására, feltételezve, hogy amelyik cég több igazgatósági tagot küld, centrális pozícióban van a többihez képest. (Egy elem kifoka a az onnan eredo kapcsolatok száma, befoka pedig a más elemektől érkező kapcsolatok száma.)

A centralitás eddig említett mutatói csak az elemek közvetlen szomszédjaira vonatkoztak, az elemek egész hálózatban értelmezett centralitása azonban függhet attól is, hogy elszigetelt, vagy központi elemekkel állnak-e kapcsolatban (Cook et al 1983, Bonacich 1987). Ennek a mérésére szolgál a centralitásnak az a mutatója, amely az adott pont kapcsolódásainak összege a kapcsolódó elemek centralitásával súlyozva. Az adott elemek centralitása a következőképpen számítható:

, ahol R a szociomátrix, e pedig az adott elem centralitása. A képletben szereplő e a mátrix egy sajátvektora, l pedig a hozzá tartozó sajátérték (Bonacich 1987). Ezt a centralitásmutatót használta Beth Mintz és Michael Schwartz is a bankok hatalmi pozíciójának mérésére. A centralitás meghatározásakor azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a közvetlen és a közvetett kapcsolatok eltérő fontosságúak. A sajátvektorokon alapuló centralitásmutató továbbfejlesztett változata egy megadható b paraméternek megfelelő súllyal veszi figyelembe a közvetett kapcsolatokat. A mutató számítási módja a következő:

, ahol c az adott elem centralitása, a pedig egy paraméter, amely biztosítja, hogy az egyenletnek triviálistól eltérő megoldása legyen. A b paraméter annak megfelelően adandó meg, hogy az adott hálózatban az indirekt kapcsolódásoknak mekkora súly tulajdonítható a centralitás tekintetében. A becslés megbízhatóságához a b paramétert úgy kell megválasztani, hogy abszolút értékben kisebb legyen a legnagyobb sajátérték reciprokánál. A tanulmányomban a kifokok mellett ezt a centralitásmutatót használom.

5. A bankok pozíciója a magyar gazdaság hálózatában
Empirikus elemzés

A magyar gazdaság és a tőkepiac nyolcvanas évek végi - kilencvenes évek eleji válsága a vállalatok és bankok kapcsolatára is kihatott. Mindezek alapján többféle hipotézis is felállítható a száz legnagyobb vállalat és a bankok kapcsolatrendszerének „alakját” illetően. Valószínűsíthető a bankok erős kötődése az eladósodott nagyvállalatokhoz, mivel kontrollálni igyekszenek működésüket, és viszonylagos elszigeteltségük a nem eladósodott, illetve banki hitellel nem rendelkező vállalatoktól. Ha a sikeres vállalatok bankelhagyók lettek, és a bankok vállalatokkal tartott kapcsolata inkább kényszerből ered, mintsem a bankok hatalmára utal, arra számíthatunk, hogy a bankokkal kapcsolódó vállalatok „minősége” (mint banki ügyfél, és mint eredményes vállalat) gyengébb a nem kapcsolódó vállalatokhoz képest. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy van - e a bankoknak egy mérettől és egyéb gazdasági tényezőktől független centralitása. A bankok és vállalatok hálózatában a közvetlen kapcsolatok számával mért centralitás nem feltétlen a hatalomra utal; ha a bankok több igazgatósági tagot delegálnak, az valószínűleg az információ iránti igényüket mutatja, amelynek kielégítésére az igazgatósági átfedések csatornáját is felhasználják. A bankok hatalmára utaló centralitás mérésére tehát a közvetett kapcsolatokat is figyelembe vevő Bonacich - centralitásmutatót használom.

5.1. A minta és az adatok

A gazdasági szervezetek (Rt.-k és Kft.-k) kötelesek vezető testületeik: az igazgatóság illetve a felügyelőbizottság tagjainak, valamint a cégjegyzésre jogosultaknak a névsorát és lakcímét a cégbíróságnak közölni, illetve a változásokat jelenteni. Az adataimat tehát a cégbírósági nyilvántartások kivonatából állítottam össze. A kiválasztott sokaság két csoportból áll. Az egyik az 1996-os nettó árbevétel alapján legnagyobb 100 vállalat csoportja. (Ez a csoport a Figyelő listája alapján került kiválasztásra, a 100 vállalat a lista első 124 vállalatából került ki a cégbírósági adatok hiányosságai miatt [Top 200, 1996].) A sokaság másik csoportja a bankok teljes sokasága. Ebben a csoportban 43 elem van. A 144. elem az ÁPV Rt. Az így kapott sokaság a kiválasztás módja miatt felemás, az elemzés céljának azonban megítélésem szerint a leginkább megfelelő. Ahol van rá mód, a statisztikai elemzéseknél igyekszem kiszűrni a bankok és a vállalatok eltérő mintába kerülési valószínűségének hatását. Az elemzésben a bankok helyzetét igyekszem leírni a vállalatok hálózatában, tehát a bankok közötti kapcsolatok nem szerepelnek a mintában. A sokaság elemzésekor következtetéseimet csak a sokaságra - tehát a bankrendszer és a 100 legnagyobb vállalat csoportjára - vonatkoztatom.

Az elemzéshez két adatbázist használtam. Az első - hálózati - adatbázis a nyers cégbírósági adatokból (csaknem 7000 névből és címből) az átfedések azonosításával állt elő. Ez az adatbázis az irányított és irányítatlan kapcsolatok mátrixait, illetve ezek összevont, irányítatlan mátrixát tartalmazza. Az irányított kapcsolatok első mátrixában a felügyelőbizottsági és igazgatósági delegálások szerepelnek, tehát az, ha egy cég cégjegyzésre jogosult vezetője egy másik cégnél felügyelőbizottsági vagy igazgatósági tag. Az irányítatlan kapcsolatok mátrixa a felügyelőbizottsági és igazgatósági átfedéseket tartalmazza; ha két vállalatot olyan közös felügyelőbizottsági vagy igazgatósági tag köt össze, aki nem szerepel valamely vállalat cégvezetői között.

A második, hagyományos statisztikai elemzésre alkalmas adatbázis az egyes elemek hálózati jellemzőit tartalmazza, valamint az 1994-es nettó árbevételét, hosszúlejáratú kötelezettségeit, mérlegfőösszegét, saját tőkéjét és jegyzett tőkéjét. A bankok esetében ezen kívül a tulajdonrészek összegét és a céltartalékot, a vállalatok esetében pedig az üzemi eredményt.

5.2. A bankok és vállalatok személyes kapcsolathálójának alapvető jellemzői

A hálózati adatbázis elemzéséhez a UCINET programot használtam (Borgatti et al 1996). A sokaság kapcsolati sűrűsége meglehetősen alacsony, mindössze 1,48%-a valósul meg a lehetséges összes kapcsolatnak, 121 (irányított és irányítatlan) átfedés található a 144 elem között. A kapcsolatok közül 44 irányítatlan, 77 pedig irányított. Az első húsz cég kapcsolati térképét mutatja az 1. ábra. Az első húsz, legtöbb kapcsolattal rendelkező elem között 5 bank található. A hálózat nem mondható centralizáltnak, a fokok (a szimmetrikussá tett összes kapcsolatok száma) alapján számított centralizáltsági mutató 10%, az irányított kapcsolatok alapján számított centralizáltság csak 6%-os. Az első húsz elem között található az összes kapcsolat harmada, összesen 44 a 123-ból, a kapcsolati sűrűség 23%-os. A küldött kapcsolatok száma alapján az APV Rt, a MOL Rt és a Kereskedelmi Bank mondható igazán egy - egy csillagalakzat középpontjának.

1. Ábra: A húsz legtöbb kapcsolattal rendelkező cég gráfja. A szürke kor a bankokat jelöli, a négyszög a vállalatokat, a hatszög pedig az ÁPV Rt. Az irányított kapcsolatokat nyilak jelölik, az irányítatlanokat vonalak. A vékony vonal egy, a vastagabb kettő, a legvastagabb pedig három (vagy több) kapcsolatot jelent.

5.3. A bank és vállalat viszonyának minősége

A bankok és a vállalatok gazdasági kapcsolata egyrészt a tulajdonviszonyon, másrészt a hitelviszonyon alapulhat. Az igazgatósági kapcsolódások és ezeknek a mögöttes gazdasági viszonyoknak valószínűleg van közük egymáshoz. A tulajdonviszonyok esetében ez az összefüggés egyértelműbb: a törvényi szabályozás 5%-os tulajdonrészhez köti a banki vezetők részvételét más cégek vezetőségében (1991-es évi LXIX törvény). A vezetőségi delegálás és a tulajdon összefüggését a bankok csoportjában vizsgáltam. A 1. táblában látható a banki delegálás és a banki tulajdonban lévő részesedések (konszolidálásba bevont és társult vállalatban lévő tulajdonrész, valamint egyéb pénzügyi befektetések) összegének összefüggése. Azok a bankok, amelyek vezetőket küldenek más vállalatokhoz, átlagosan nagyobb összegu vállalati tulajdonrésszel rendelkeznek, függetlenül a mérlegfőösszegüktől.