Az építészet periódusai, a fejlődés ellenpontjai:

Polgári társadalom kialakulása: korszerű épülettípusok: a mennyiségi és minőségi követelmények növekedése. Új anyagok, szerkezetek és számítási eljárások. Az építész képzés kettőssége: építészeti akadémiák és politechnikumok. A vallásosság és a polgárság. Az építészet internacionalizmusa: "világépítészet-világstílusok". A forradalmi klasszicizmus jellegzetességei, új törekvései és hatásuk a 19. század építészetére. A historizálás technikájának kialakulása: ásatások, mintakönyvek, építészeti könyvek és folyóiratok. A historizmus, mint az építészet fejlődésének egyik lehetséges iránya. A korai, szigorú és késő historizmus. Az építészet jellegzetességei. a városépítészet két stílusa: sakktábla-város és festői város. Camillo Sitte városépítészeti és építészeti forradalma. Városutópiák. Mérnöképítészet. Nagy fesztávolságok áthidalása. Az áttetsző tér: üvegcsarnokok és paloták. A magasház műszaki és építészeti jellegzetességei. Új rendeltetések, új épülettípusok a kereskedelemben és iparban. Vasépítészet: Paxton Kristálypalotája, Párizs, Eiffel-torony.

A 19. század építészetével kapcsolatos ismereteink sajnálatos módon még napjainkban is szegényesek, a kor építészeti teljesítményének megítélése pedig az építészek, építészet-és művészettörténészek körében indokolatlan előítéletek terhelik. Századunk első felének művészettörténészei éles határt vontak a 19. század "művészietlen" historizmusa és a 20. század "haladó" modern építészete közé: ez magyarázza, hogy évtizedeken keresztül érdemben tudományos igényességgel szinte alig foglalkoztak a 19. század építészetével. A mai építészettörténeti kutatás legjobbjai már másképpen értékelik a 19. század építészeti teljesítményét, de erősen megváltozott a vélemény a 20. század építészeti megítélésével kapcsolatban is. Ma már szívesen tekintjük az 1750-től napjainkig tartó korszakot az építészet egyetlen, nagy periódusának, melyen belül a hagyományos és a merőben újszerű megoldások gyakran nem csupán egyetlen építészeti irányzat, hanem sokszor egyetlen alkotó építészeti munkásságán belül is egy időben kimutathatók.

Hogy a 19. század építészetét jobban megértsük, érdemes a korszak építészettörténetét vázlatosan áttekinteni. E szempontból mindenképpen meg kell emlékeznünk az építészettörténet egyik kevésbé ismert mozgalmáról, a forradalmi építészetről. Az építészet "forradalma" nagyjából a nyugat-európai polgári forradalmakkal egy időben, 1750-1800 között játszódott le. Bár közvetlen kapcsolatot a két mozgalom között csak hellyel-közzel fedezhetünk fel, gyökerei mégis azonos talajból sarjadtak ki. Az események színhelye Franciaország volt, ahol az építészek egy része szembefordult a barokk építészet "építészet ellenes" törekvéseivel és új és öntörvényű építészet megteremtését követelte.

A forradalmi építészek hadat üzentek a barokk "tobzódó", öncélú és "hazug" építészetének Mindenek előtt azt kifogásolták , hogy a barokk kor építői lemondtak az építészet sajátos eszközeinek használatáról. Az épületek külső tömegét és belső terét csupán eltakarandó "állványzatnak" tartották, melynek egyedül az volt a feladata, hogy a képzőművészeti és iparművészeti alkotások tömegét - szobrokat, festményeket és faragott díszeket - felületére felaggassák. A forradalmi építészek ezzel szemben azt vallották, hogy az épületnek puszta tömege a maga mértani egyszerűségében is szép lehet. A belső terek változatosságát pedig a tartószerkezetek, oszlopok, pillérek, gerendák és boltozatok arányos, szép megformálása és a tér sajátos megvilágítása biztosíthatja. Nincs tehát szükség további díszítésre, alakos festményekre, szobrok sokaságára. Ezen túl - vélték - az épület rendeltetésére utaló formák is díszei lehetnek az épületnek: ennek megfelelően a mezőőr házát görögdinnye formájában képzelték megépíteni, a mederőr otthonát pedig úgy kívánták kialakítani, hogy az épületen keresztül átvezették a felügyeletére bízott patakot (88. ábra).

A forradalmi építészek új elveik helyességét tervek közreadásával igyekeztek népszerűsíteni. E tervek hatalmas mértani testeket ábrázoltak, kocka formájú, dísztelen házakat, hatalmas, gömb alakú lefedéseket (89. ábra), a tömör épületrészek között levegős, pillér- vagy oszlopsoros átkötéssel. A belső tereket hatalmas hengerpalást - dongaboltozat - vagy égig érő félgömb kupola fedte volna. Ablakot nem alkalmaztak, a fényt rejtett csatornákon vezették a tér belsejébe. A belsők díszét az épület használatával kapcsolatos tárgyak - könyvtár esetében például a könyvtári polcokon sorakozó könyvek - adták volna: minden más - az épület rendeltetésével kapcsolatba nem hozható - díszítést feleslegesnek tartottak és elhagytak.

A francia forradalmi építészek gigantikus tervei soha nem épültek fel, sőt sokáig magukról az építészekről is teljesen megfeledkeztek. Az újítók elképzelései azonban a korabeli építészek előtt egyáltalában nem voltak ismeretlenek, a kortársak szívesen vásárolták könyv formájában közreadott rajzaikat, mintaterveiket, fantasztikus vázlataikat (90. ábra). Elveik megvalósításához azonban megfelelően "eladható" építészeti formákat kerestek. Ezeket a formákat pedig - vélték - maga az építészettörténet kínálja. A 18. században sorra kiásták a korábbi építészeti korok földben rejtőzködő emlékeit és megkísérelték a régi épületeket megmaradt köveikből újra összeállítani (Pompei és Herculaneum romjainak 1738-tól, Athén, Parthenon feltárása és felmérése 1768-tól). Ha ez nem sikerült, az épületek elképzelt eredeti megjelenését rajzokon rögzítették (a leghíresebbek Piranesi római "romrajzai"). A feltalált romok helyreállításának lehetőségei is izgatták az építészeket. A kor kiváló építésze, Friedrich Schinkel az athéni Akropolisz királyi rezidenciává alakítására készített terveket 1833-1834-ben. (Szerencsére a nagy léptékű átalakítások és új építkezések nem valósultak meg.)

A megismert régi épületek formáinak felhasználásával egyesek az antik görög és római kor "ésszerű" - racionalista - művészetét kívánták folytatni, mások a középkor - romanika és gótika - építészeti formáit idézték előszeretettel épületeiken. A történeti formák ilyesfajta, korszerű rendeltetés kielégítése céljából történő újrafelhasználását nevezzük "historizálásnak".

Az építészet azonban keletkezése óta hasznos célokat szolgált és feladatait a kor műszaki találmányainak felhasználásával elégítette ki. A 19. század - a polgári társadalom intézményeinek kiépítése és a polgári életforma általánossá válása - e tekintetben is hatalmas változásokat hozott. Számtalan új épülettípus keletkezett és a régi épületfajták rendeltetése is változott, bonyolódott, korszerűsödött. Fontossá vált a jól használhatóság, a rendeltetés - funkció - mind jobb és teljesebb kielégítése, a minél egészségesebb körülményeket biztosító épületek emelése.

A leghagyományosabb épületfajta, a "lakás" fogalma is kitágult: a szerény munkásházaktól, típustervek alapján épült zsellérházaktól a bérpalotáig számtalan fajtáját építették. A polgári közigazgatás új középületek egész sorát kívánta meg, a bíróságtól a tűzoltóságig. Az oktatás fokozatos demokratizálódása a tanyai iskoláktól az akadémiák építéséig számtalan új épülettípust követelt, a kultúra terjedése levéltárakat, könyvtárakat, múzeumokat, a szórakozás színházakat, vigadókat, táncházakat, a sport fürdőket, tornacsarnokokat, jégpályákat, az üzleti élet börzéket, tőzsdéket, áruházakat és bankokat.

Az iparosodás gyors terjedése megteremtette az ipari építészetet. A mezőgazdaság technikájának és szervezettségének korszerűsödése mezőgazdasági épületeket tervezését tette szükségessé. Az ipari termelési igényeinek kielégítése egész épületegyüttesek megépítését kívánta. A mezőgazdasági épületek építése pedig szoros összefüggésben történt a korszerűsödő gazdálkodással. A nagyüzemi mezőgazdaság az egész tájat a maga arculatára formálta - a termeléssel kapcsolatos utak, sínhálózat, rakodóterek, fasorok - markáns motívumaivá váltak a táj egészének és ezzel új arculatot adtak a természetes környezetnek. Az ipari és mezőgazdasági építészet kialakulásával az építészet léptékei nagy mértékben átlépték az építészi-mérnöki munka korábbi határait.

Léptékváltás történt a települések kialakításában és fejlesztésében is. A robbanásszerűen bővülő városok fejlesztése és rendezése már egész városrészekre is kiterjedt, hatalmas építészeti együttesek épültek egységes tervek alapján, az építészet léptéke és határai térben is kiterjedtek. Az épületek, parkok, utak egyetlen, egységes kompozíció formájában születtek meg, létrejött a tervezett "építészeti táj" - mint a bécsi Ring Straße és környéke vagy a pesti Sugárút és a Városliget.

A mennyiségében és milyenségében megsokszorozódott feladatok megoldására a technika sietett az építészek segítségére. Mindenek előtt a vasgyártás fejlődése, a már részben hegeszthető "kovácsvas" majd az acél feltalálása az alátámasztás és nyílásáthidalás megoldását tette egyszerűbbé és sok esetben kiszorította a kő- és téglaszerkezetek alkalmazását. A különböző fémszerkezetek biztonságosabbá és kényelmesebbé tették az építést. A beton újrafelfedezése majd az acélbetétes beton - vasbeton - feltalálása és elterjedése tovább növelte tartószerkezetek kialakításának lehetőségeit. A tartószerkezetek méreteit már nem kísérletezgetéssel, hanem geometriai szerkesztéssel vagy matematikai számításokkal határozták meg: a "méretezett" szerkezetek, oszlopok és gerendák arányai már egészen mások voltak, mint a klasszikus oszloprendek kőszerkezeteié.

Nagyot fejlődött az üvegipar is: a korábbi apró üveglapok helyett mind nagyobb méretű táblákkal számolhattak az építészek és ez önmagában is megváltoztatta az épületek megjelenését. A kőből faragott tagozatok mellett megjelentek a gyárban előállított kerámia- és gipszdíszek. Az építészeti tagozatokat gyakran fémlemezből sajtolták a kívánt formára. Sokat tökéletesedtek az épületek komfortberendezései, a szennyvíz-elevezetés, ivóvízellátás módszerei. A század második felében általánossá vált a világítógáz használata majd a villamos berendezések alkalmazása is. Az épületek méreteinek immár semmilyen irányban nem szabtak határt az épületszerkezetek és építőanyagok. Angliában és Észak-Amerikában megjelentek a sokemeletes, acélvázas szerkezetű, üvegezett ipari csarnokok és csupa fény üvegházak, majd a tengeren túl, az 1800-as évek utolsó harmadában az eget ostromló felhőkarcolók.

Mindezzel egy időben lépésről-lépésre korszerűsödött az építéssel foglalkozó szakemberek képzése is. Kétféle módon lehetett valaki építész. Ha "művészi" tehetséget érzett magában, valamelyik akadémiát kereste fel, ha ellenben az építés technikája érdekelte, inkább egy politechnikumba iratkozott be. De nagyon fontosnak tartották, hogy a felsőoktatási intézetekben, ahol csak lehet, tanítsanak építészetet, hiszen a jó mérnök, katona, mezőgazdasági szakember elképzelhetetlen volt megfelelő építészeti ismeretek nélkül. Így írta elő Mária Terézia királynő a kohó- földmérő és erdőmérnökök építészeti oktatását a selmecbányai akadémián, de tanították az építés tudományát a magyaróvári mezőgazdasági akadémián is.

Az építészeti oktatás kettősége az építész szakma sajátos kettéválását mutatta a 19. században. A történeti stílusok mind pontosabb felelevenítésére és alkalmazására az akadémiák professzorai tanították növendékeiket. A politechnikumok - műszaki főiskolák - építész tanárai inkább az építés tudományába vezették be hallgatóikat: szemléletükhöz közelebb álltak a forradalmi építészet elvei, melyek a díszítés helyett a gyakorlati hasznosításra és gazdaságosságra, a rendeltetés - funkció - mind tökéletesebb kielégítésére fektették a fő súlyt. Épületeiken csupán csak "idézetként" szerepeltek a történeti formák. A "mérnök-építészet", mérnöki alkotások szépségét első sorban maga az épület, a szép és merész szerkezet, az alkalmazott építőanyagok őszinte bemutatása adta. Az akadémián tanult építészek lenézték a mérnök-építészek "szegényes" épületeit, építményeit, a mérnökök pedig az "építőművészek" alkotásait bírálták műszaki hiányosságaik miatt. Természetesen az akadémikus építészek sem mondtak le a korszerű, új szerkezetek alkalmazásáról, ezeket azonban dús építészeti formákkal, a történeti építészetből kölcsönzött díszekkel takarták.

Sietve meg kell azonban jegyeznünk, hogy az építész és mérnök erős ellentéte inkább csak a "nagy építészetre" volt jellemző. A vidéken működő építészek - előbb céhtagok, az 1860-es évektől mindinkább vállalkozó építőmesterek - szinte mindenhez értettek. Ha kellett, történeti stílusban is terveztek, de otthon voltak a mérnöki szerkezetek kimódolásában is, sőt esetenként az ipari és mezőgazdasági épületek technológiájával kapcsolatos feladatait - gépek és erőátviteli berendezések - megkonstruálása is elvállalták.

Különös helyzetben voltak azok az építészek, akik egy-egy gazdag főúri család szolgálatába szegődtek. Tőlük megkívánták a legmagasabb építészettörténeti ismereteket, azt, hogy a legkorszerűbb, legdivatosabb stílusokban is kiismerjék magukat és biztonsággal alkalmazzák azokat. Ugyanakkor nem térhettek ki a mérnöki jellegű megbízások, apróbb-nagyobb műszaki feladatok megoldása elől sem. A főnemesi családok egy-egy fontos épület megtervezésére esetenként európai hírű építészeket is felkértek, ilyenkor az ő feladataik közé tartozott a távoli nagyvárosok valamelyikében készült tervek kivitelezése. Sokirányú elfoglaltságuk nagy terheket rótt rájuk, ugyanakkor széleskörű szakmai ismeretekkel és jó gyakorlati érzékkel is rendelkeztek.

A 19. század építészetének stílusáramlatait a ma is érvényben lévő magyar műemlékjegyzékek klasszicizmusra, romantikára és eklektikára tagolja. A klasszicizmus fogalmába az antik építészeti formákat alkalmazó épületeket sorolják, romantikusnak a romanizáló és gótizáló házakat tekintik. Az eklektika - válogatás - stíluskategóriájába pedig a reneszánsz és barokk építészeti jegyeit felelevenítő alkotásokat sorolják. A 19. század ilyesfajta "stílusokra" osztása már régen nem korszerű és az egyes stílusáramlatok megjelölése is félrevezető.

A 19. század építészeinek zöme nem szakított a korábbi, történeti stílusokkal, ők a hagyományos építészet eredményeit és formáit kívánták tovább fejleszteni, ebben látták a - szóhasználatuk szerint - "modern" építészet legfontosabb feladatait. A század első felében a történeti ismeretek még viszonylag kevésbé voltak alaposak: az ebben az időben keletkezett házakon a történeti formákat inkább csak jelezték. E korszak két főbb stílusáramlata az ókori építészetet idéző romantikus klasszicizmus és a középkori stílusok - romanika és gótika - elemeit felhasználó romantikus historizmus (1800-1860). Mindkét stílusirányzatra jellemzőek voltak a tiszta, geometrikus tömegek és a homlokzatok síkszerű kialakítása. Utóbbit az akkor használatos kifelé-befelé nyíló ablakszerkezet alkalmazása tette lehetővé, hiszen az ablakok külső szárnyai és ezzel együtt üvegfelületeik a homlokzat síkjában kerültek. A klasszicizmus a legtöbb esetben ragaszkodott a szimmetrikus alaprajzi felépítéshez. Az építészeti tagozatok csak kevéssé emelkedtek ki a homlokzatok síkjából. Az ókor építészet felidézése "romantikus" szemlélettel történt. E korban különösen kedvelték az "elegáns" színek - galambszürke és papír-sárga árnyalatok - alkalmazását.

A "romantikus" - romanizáló és gótizáló - épületek legtöbbször ugyancsak tiszta mértani testekből épültek, a külső síkra helyezett ablakok, kis plasztikájú középkori díszek - hasonlóan a klasszicizáló házakhoz - vékony, "fólia-szerű" homlokzati réteget alkottak. A homlokzati díszek alulról felfelé egyre súlyosabbá váltak. Szerették az épület sarkainak hangsúlyozását. A romantikus neogótika kedvelte a sokszínűséget és szívesen alkalmazott mély, ragyogó színeket az épületek belsejének díszítésére.

A romantikus historizmus korában is épültek szép számmal olyan épületek, melyek szorosabban egyetlen történeti stílus körébe sem voltak sorolhatók. Ezek a házak is szigorú, tiszta tömegformát mutattak, homlokzataikat nagy, egységes síkok határolták: a homlokzati felületeknek csupán az egyforma távolságra elhelyezett nyílások adtak némi tagolást. A homlokzat díszei a szerény kialakítású nyíláskeretezések és a kis kiülésű, sávozott falszakaszok - rizalitok - voltak. Gyakran használtak félköríves kiváltásokat, ezért a stílust félköríves stílusnak is nevezik: találóbb azonban a "kubusos stílus", mely az épületek fő ismertető jegyére, a tiszta felépítésű, geometrikus tömegkialakítást jelzi. Nyugat-Európában megnevezésükre a "tiszta építészet" kifejezést is alkalmazzák. A mérnöképítészek különösen szívesen építettek ebben a modorban.

Az 1850-es években (1855-1880) az építészettörténeti és formai ismeretek gazdagodtak és pontosabbá váltak. Ugyanakkor az alkalmazott stílusok köre a reneszánsz építészet hagyományainak felelevenítésével gazdagodott. Utóbbit a kor polgársága erősen szorgalmazta, hiszen úgy érezte, hogy ő a reneszánsz kor sikeres polgárának örökségét folytatja. Az egyházi épületek stílusa azonban továbbra is a gótika maradt. (A szigorú historizmus modorában épült neogót templomokat a gótikus elemek pontos alkalmazása, az azonos díszek monoton sorolása alapján különböztetjük meg a korábbi, "romantikus" épületektől.)

Általában: bármely stílus elemeit is alkalmazták, szigorúan megkövetelték a részletek szinte gépiesen pontos idézést. E korszakot a magyar kutatás "kora-eklektikának" nevezi, utalva ezzel arra, hogy a korszak korábbi épületstílusok formai megoldásai között válogatott. Az eklektika kifejezés e stíluskorszakra azonban közel sem találó, hiszen ennek az építészeti irányzatnak lényege éppen a stílusok tiszta alkalmazása, a formai megoldások szigorú és pontos idézése volt. Ma e stílust "szigorú" vagy "akadémikus" historizmusnak nevezzük. Az e korban született neo-reneszánsz épületekre a tiszta tömegformálás és a homlokzat erőteljes, vízszintes lezárása volt jellemző. Az épületek külső homlokzatain és a belső terekben első sorban elegáns "kő-színeket" alkalmaztak, ezeket bordó-arany díszítéssel gazdagították: az élénk színhatásokat kerülték.

A reneszánsz építészetből átvett homlokzati elemek -, nagy árnyékhatású, a homlokzat síkjába erősen bemélyített, fél oszlopokkal keretezett ablakok, nagy kiülésű öv- és főpárkányok - a vízszintes és függőleges tagozatok között harmonikus egyensúlyt teremtettek. A homlokzat elemei tiszta homlokzati hálót - rasztert - alkottak, de magát az alaprajzot is hasonló, hálós szerkezeti rendszerben építették fel. A szigorú historizmus korának új városrészei is hálós - sakktábla - alaprajzzal épültek.

Az 1800-as évek második felében a gyorsan fejlődő városokban egész negyedek épültek fel derékszögű utcarendszerrel, szigorú, hálós homlokzatú neo-reneszánsz épülethomlokzatokkal. Az egységes kiegyensúlyozott városképek azonban magukban hordták az egyformaság és unalom veszélyeit. Camillo Sitte bécsi építész a városépítészet művészetéről írt könyvében (1889) éles támadást indított a szigorú historizmus városépítészete ellen: könyvében a neo-reneszánsz építészetet is hibáztatta azért, hogy az új városrészek "nem keltenek izgalmat". Festőibb városképeket, érdekesebb, izgalmasabb építészetet követelt. Írása a historizmus új korszakának, a historizmus késői, "festői" szakaszának (1880-1920) kezdetét jelezte.

A késő historizmus építészei az építészettörténet addig még kevésbé ismert és elismert stílusirányzataiból - németalföldi reneszánsz, barokk, rokokó - merítettek formai ötleteket. Ismét felidézték azonban a középkor - romanika és gótika - stílusjegyeit is, ezeket azonban a korábbiaktól eltérő módon alkalmazták: a középkori formák felhasználásával is erőteljes fény- és árnyékhatásokra, a homlokzatok erőteljes tagolására törekedtek. Szívesen építettek - az észak-német téglagótika hagyományait követve - téglával burkolt, romanizáló vagy gótizáló homlokzatokat. A házakat "szoborszerűen" - körüljárható, minden oldalról hatásos, plasztikus - tömegekből formálták, kedvelték az erőteljes, függőleges hangsúlyokat.

A homlokzatok díszei tetőablakok, saroktornyok és kupolák formájában áttörték a neo-reneszánszban megszokott főpárkányok erőteljes, vízszintes vonalát. Szerették a szertelen tetőformákat. A homlokzatokon aprólékos díszítését alkalmaztak, mely súrolt fényben apró fény- és árnyékpontok sokaságára bontotta a felületeket, különleges, vibráló hatást adva ezzel az épületeknek.

A késő historizmus templomépítészete továbbra is a középkori egyházi építészetet tekintette mintaképének. Most azonban inkább a romanika templomépületeit vették mintaképnek, hiszen ezek gazdagabb tömegképe, plasztikus, kör alaprajzú saroktornyai, lendületes, félköríves apszisai jól kielégítették a korszaknak a "szoborszerű" épülettömegről alkotott eszményképét. Kedvelték a karcsú, tűhegyes sisakkal koronázott, gótizáló tornyokat is. A késő historizáló templomok belső terei általában erőteljesek, súlyos, román stílusú tagozatokkal. E korban ismét szívesen használtak az épület belsők díszítésére élénk színeket.

Camillo Sitte tanításai alapján a városépítészet elvei is megváltoztak. A középkori történeti városok mintájára törekedtek "festői" városképek létrehozására: a barokk felidézésével pedig monumentális városépítészeti együtteseket alkottak, az utcakereszteződések két oldalán kapuszerű épület párokkal, hangsúlyos kereszttengelyekkel és hatásos utcalezárással. Az unalmasnak vélt, hálós városszerkezetet ferdén vezetett sugárutakkal oldották fel. A körutak mozgalmas képét saroktornyos épületekkel gazdagították.

A késő historizmus stílusában egészen az első világháború kezdetéig számtalan lakó-és középületet emeltek: a historizmus így a kibontakozó szecesszióval is továbbélt. A templomépület jelentős részét egészen az 1940-es évekig a késő historizmus stílusában építették.

A 19. század építészete szervesen illeszkedik az építészet egyetemes történetébe. A historizálás - a történeti hagyományok szerves továbbfejlesztése - a fejlődés egyik lehetséges útja volt ebben az időben. A korszakot végigkíséri azonban egy szerényebb, ésszerűbb és a gyakorlati rendeltetést pontosan kielégítő törekvés is, mely leginkább a mérnöképítészet, "tiszta" vagy kubusos építészet formájában jelentkezett és közvetlen kapcsolatot teremtett a forradalmi építészet és a korai modern építészeti mozgalmak között.

A historizmus nagy építész egyéniségei, az angol Sir John Soane, John Nash, Sir Robert Smirke vagy Joseph Paxton, a német Friedrich Gilly, Fredrich Schinkel, Georg von Müller, Friedrich Gärtner, Gottfried Semper, a francia Charles Garnier és Jean Eifel, az osztrák Christian Ludwig Förster, Heinrich von Ferstel és Karl von Hasenauer vagy a dán Theophil von Hansen - a felsorolás még bőven folytatható lenne - ugyanúgy fontos egyéniségei voltak ennek az építészetnek, mint a magyar Pollack Mihály, Hild József, Ybl Miklós vagy Alpár Ignác. Győrben Fruhmann Antal, Sopronban a Handler és Hild család tagjai képviselték a historizmus irányzatát.

Sir John Soane (1753-1837) Rómában tanult, épületeit a görög dór oszloprendek szigorúsága jellemezte. A londoni Bank of England számára 1788-1808 között tervezett székházat (91. ábra), melynek központi tere a római Pantheon kupolás terét idézi. A belső díszítés egyszerű és összefogott, hiányoznak a hagyományos párkányok és tagozatok. Saját háza (1812-1813) Londonban áll (Lincoln's Inn Fields). A ház homlokzata hagyományos értelemben szinte dísztelen: a sík homlokzati felületekbe csupán vékony bordázatot és némi mértani ornamentikát rejtett. Az épületet egyenes, áttört attika fedi, mely ugyancsak újszerűen egyszerű.

Sir Robert Smirke (1780-1867) a londoni British Museum (92. ábra) reprezentatív együttesét tervezte. A neogörög stílus jegyében született középület magas korintoszi oszlopsorai, timpanonos főhomlokzata nemes méltóságot áraszt. A múzeum számtalan, hasonló rendeltetésű európai alkotás mintapéldája lett. Egyben azt is mutatja, hogy éppen az ókori építészet hagyományait folytató klasszicizmus jutott el legkorábban a példának vett stílus elemeinek szigorú alkalmazásához. Ezzel a klasszicizmus az akademikus neoreneszánsz, a " szigorú historizmus - felé nyitotta meg az utat.

Sir Joseph Paxton (1801-1865) Devonshire hercegének kertésze volt. Gazdája gyorsan felfedezte kivételes tehetségét, magával vitte európai utazásaira. Előbb növények számára üvegházakat tervezett, közülük nem egynek hosszmérete meghaladta a száz métert. Az üvegházakat egyforma elemekből, előregyártva konstruálta és az épületeket a helyszínen szerelték össze. Legfontosabb alkotása a londoni Kristálypalota (93. ábra) (1851), melynek homlokzata teljesen nyitott: az öntöttvas oszlopokból álló tartó váz közeit teljes felületen beüvegezte. Az épület teljesen megváltoztatta a hagyományos tér élményét, hiszen a belső - enteriőr - és a külső - exteriőr - együtt jelentkeztek a látványban. Az épületet később lebontották, új helyén felépítve tűzkatasztrófa áldozata lett.

A német építészetben a francia forradalmi klasszicizmus megtermékenyítő hatása legelőbb Friedrich Gilly (1772-1800) életművében jelentkezett. A nagy tehetségű építésznek rövid alkotó pálya adatott. Viszonylag keveset épített, egyénisége, rajzai, elképzelései mégis nagy hatással voltak a német építészekre. Egyik terve Nagy Frigyes császár emlékművének építéséhez készült (1797), a másik a berlini Nemzeti Színház terve (94. ábra). Az épület szigorú mértani testek - kocka és fél hengerek - kompozíciója. A belső egyes tércsoportjai - előcsarnok, nézőtér, zsinórpadlás - a ház tervezett homlokzatáról egyértelműen leolvashatók. A német építészet a 18-19. század fordulóján itt közelítette meg legjobban a 20. század modern stílusát.

Carl Friedrich Schinkel (1781-1841) Gilly növendéke volt: a korszak egyik legizgalmasabb, monumentális alkotó egyénisége. Életműve jól példázza, hogy a század építészetén belül jelentkező áramlatok egy forrásból fakadtak és egymással összefonódva alkották egy-egy művész, egy-egy országrész vagy ország építészetét. A berlini Hauptwache az Unter der Linden (1816), az Altes Museum (95. ábra) (1822-1830) és a berlini Színház (96. ábra) (1818) szigorú, klasszicista épületek, a Friedrichswerderische templom (1821-1830) neogót alkotás, melynek egységes tere megszabta a későbbi romantikus és szigorú neogótika fejlődésének irányvonalát. Az 1820-as években Angliában járt, ahol megragadták képzeletét a hatalmas gyártelepek, raktárak, dokkok. Angol útját követően egyfajta célszerűségre és anyagszerűségre törekvő építészet előfutára lett. Emeletes áruháztervének (1827) egyetlen díszítése a homlokzaton megjelenő pilléres-gerendás szerkezeti váz. A berlini Bauakademie (1832-1835) kocka formájú épülettömegét csupán a függőleges, téglából épített, hatalmas falpillérek tagoltál. A falközöket itt nagyméretű üvegfalak töltötték ki. Carl Friedrich Schinkel több jelentős hídszerkezetet is tervezett (Berlin, Schloßbrücke, 1819-1824).

A "félköríves" stílus - Rundbogenstil - kezdeményezője Schinkel, megteremtője pedig a Münchenben alkotó Heinrich Hübsch (1795-1863), Friedrich v. Gärtner (1792 - 1847), valamint munkatársaik voltak. Az általuk képviselt irányzat főbb jellegzetessége a függőleges tartószerkezet hangsúlyozása, a vázas alaprajz- és homlokzatszerkesztés és a romanika - kisebb mértékben a gótika - díszeinek szerény, jelzésértékű, fóliaszerű alkalmazása volt. A müncheni Maximilianstrasse és Ludwigstrasse számtalan épülete épült ilyen modorban. A bajor építészek igen korán az olasz reneszánsz építészet szellemét is megidézték (München, Staatsbibliothek, Friedrich v. Gärtner, 1832-1843).

Gottfried Semper (1803-1879) építészete ugyancsak nagyjából az egész 19. századot átívelte. Drezdai Operája (97. ábra) (1838-1841) Gilly elképzeléseit követve újította meg a 19. századi színházépítészetet. Jelentős bécsi munkássága: itt a Ringstrasse - körút - reprezentatív épületeinek és épületegyütteseinek tervezésében vett részt. Hatalmas városépítészeti elképzelései - Neue Hofburg (1869) és a tervezett monumentális "császári fórum" - csak részben valósultak meg (Bécs, Kunsthistorisches Museum, Naturhistorisches Museum, 1871-1872) (98. ábra). A bécsi Burgtheatert a soproni származásu Carl Hasenauerrel (1873-1888) építette. Semper bécsi alkotásai a Ringstrassen a szigorú historizmus és a késői - festői - historizmus közötti átmenet jellegzetes törekvéseit képviselik.

A bécsi belváros erődítményrendszerének bontását és a reprezentatív új várostengely - Ringstrasse - építését 1860-ban kezdték el. A körutat szegélyező lakótömbök sorában fontos középületeket is emeltek. Maga a körút Christian Ludwig Förster (1797-1863) városépítészeti elgondolásai alapján épült fel. A klasszicizáló-hellenizáló - az ókori görög építészet késői stílusában megfogalmazott - Parlament épületét (1874-1883) a dán származású Theophil v. Hansen tervezte, a késő historizáló neogót stílusú városháza (1872-1883) Friedrich Freiherr v. Schmidt alkotása (34. kép). Utóbbi épület jó példája annak, hogy a gótika stílusát a historizmus a század minden művészeti korszakában alkalmazta, igaz, mindig más fajta módon és eredménnyel. A késő historizmus jellegzetes alkotásai a Fellner és Helmer építészek által tervezett pompás színház épületek, melyekből csak az említett építész páros másfél százat tervezett (Budapest, Vígszínház (35. kép), Kecskemét, Városi Színház).

A romantikus klasszicizmus legjelentősebb hazai képviselője Pollack Mihály Olaszországban tanult. Lakóházakat, vármegyeházakat, nemesi kastélyokat és templomokat tervezett. Kiemelkedő alkotása az egyterű Deák téri evangélikus templom (1799-1809) és a Nemzeti Múzeum (1837-1847). A Hild-család tagjai közül többen Pesten és Budán működtek (Esztergom, Kühnel és Páckh építészek székesegyház épületének befejezése, Hild József, 1822-1856., egri székesegyház (36. kép), (1831-1836, ugyanő).

A Hild család egyik ága Sopronban működött (Sopron, Vármegyeháza, 1829-1834, Hild Vencel). Győr legjelentősebb klasszicista építész egyénisége Fruhmann Antal (1801-1869) volt. Alkotásai közül érdemes a Széchenyi tér 3. számú, óriás pilaszterekkel díszített, timpanonos lakóházat, a Rákóczi utca 2. számú ház második emeleti kialakítását (1850) és a Kossuth Lajos utcai egytornyos rk. templomot (1836) kiemelni.

A romantikus historizmus markáns egyénisége volt Feszl Frigyes (1821-1884), a pesti Vigadó (99. ábra) (1859-1865) tervezője. Ybl Miklós (1814-1891) munkássága a romantikából a szigorú neoreneszánsz felé ívelt át. Jelentősebb alkotásai közül a Margitsziget, fürdőépület (1868), a Vámház (1870-1872), a Várbazár és Kioszk és az Operaház (100. ábra), (37. kép) említésre méltóak (1874-1884). A késő historizmus kiemelkedő építész egyénisége volt Hauszmann Alajos (Királyi vár), Schulek Frigyes (Halászbástya (101. ábra), (38. kép) , 1901-1902), Alpár Ignác (Városligeti történeti együttes, ismertebb nevén a "Vajdahunyad-vár") (102. ábra) .